Anita édesanyja nagyon különleges nő volt. Olyan erős volt, mint egy szikla, és egyúttal porba zúzta a bírák által neki rendelt élet.
Anita mindig úgy tűnt, mint egy kamera néma szeme, amely egész életében figyelte, a szem, amely látta, minden csalódás és minden más veszteség, amellyel ennek a nőnek meg kellett küzdenie. Néha arra gondolt, hogy az édesanyja jó modellként használható egy színházi szereplő számára. Talán valamilyen ősi játékhoz, ahol a nőknek erősnek kellett lenniük, hogy szembeszálljanak a sorssal, és végül egyedül, de a lélek erkölcsi győzelmével haljanak meg. Igen, ez lenne az anyja. Legendás neve lenne, talán Caliopea, Anakreonis vagy Sophie. Születésétől fogva küzdene a sors helytelen cselekedeteivel, talán itt-ott néhány kígyóval vagy mitikus lénnyel, életét a szerelem oltárára fektetné, érezné a keserű csalódás és végül a halál ízét is. Halál nélkül ezek a szereplők nem lennének olyan érdekesek.
Anita édesanyjával kapcsolatos első emléke egy óvodás vers szavalatához kapcsolódott. Nem volt semmi különös, csak egy villanásnyi emlék. Eszébe jutott, mint tegnap, amikor még mindig hosszú, szőke haja volt, ajkán pillanatnyi győzelem mosolya volt. Édesanyja mosolya akkoriban ritka volt, leginkább a szorongás és az elmélyülő ráncok maszkja váltotta fel. Anita akkor még kicsi volt, és nem értette, hogy mi történik az anyjával, születésétől fogva így ismerte, úgy gondolta, hogy a megfelelő anya hasonlít rám, és hogy a többi anya, aki babakocsiban nyomja a gyerekeket, csak valami furcsa dummik, esetleg azoknak a gyerekeknek a bébiszitterei, de biztosan nem fogja meghatározni az anyjukat. A megfelelő anyának sajnos a szemében kellett volna lennie.
Elég rendes családban nőtt fel, ahol meglehetősen hétköznapi életet élt. Vegyészmérnöki diplomát szerzett, és szívesen emlékezett első munkájára. Ahogyan az azbesztlapokon aludt, ahogy a kocsmákba jártak, és sokat dohányoztak, mert akkor még elítélt haver volt. Jó idő volt, jó idő fiatalnak lenni. Anita édesapjával akkor is megismerkedett. Ő azonban csak nagyon marginális figura a történetben. Magas és termetes férfi, szúrós szemekkel, tele humorral és rendíthetetlen szeretettel. Szerette a feleségét, de sajnos nem csak szerette. Annyi szeretete volt, amit el kellett adnia, hogy többnek kellett adnia, és ez örökre megváltoztatta Anita és édesanyja életét. A gondtalan nő roncs lett. De olyan valóságos, mint egy ágyúgolyóval áttört hajóról. Szerencsére Anita nem emlékezett az időszakra, túl kicsi volt, és nem is emlékezett arra a férfira, az apjára, aki édesanyja szobrát egyfajta formátlan agyagtömeggé alakította át.
És így kezdődik az összes nagyszerű történet. Kezdetben erős személyiség, általában gyönyörű nő vagy férfi. Aztán jön a konfliktus, valami komoly dolog, ami az embert a földre hozza, amit harag, elutasítás, megbékélés és egy új happy end követ.
De így működik ez csak filmekben, vagy olyan embereknél, akiknek van elég hitük, de Anita édesanyjának itt nem volt. Ez nem lett az egyik példa a "boldogan éltek mindörökké" kifejezésre. Nem tudta, hogyan kell legyőzni ezt a dühöt, ezért soha nem jutott el a boldog véghez.
Gyönyörű nő volt, szőke festett hajat viselt, az örök lila rúzsot, amely akkoriban modern volt, és olyan mértékben fogyott, hogy a csontjai kiálltak. Nem evett, a haja és a fogai pedig fokozatosan megszűntek hűségesek lenni. Egyébként gyönyörű szürke szeme az állandó sírás miatt vörösre váltott. Akkor még a tükörbe sem tudott nézni. Gyűlölte a férfit, gyűlölte a világot és a körülményeket, amelyek arra késztették, hogy azzá váljon, aki ő volt, és utálta magát akkoriban leginkább.
Sok fotó van egy összeomlott asszonyról, aki a földön ül és egy kis újszülöttet szorít a testéhez. Anita tehát új világba lépett, de nem úgy, mint mindenki más, hanem a keserűség, gyűlölet és félelem világába.
Semmi sem segít a kilátástalanságban szenvedő személyeken, mint a függőségre támaszkodni. Aztán jöttek a cigaretta és az ételfegyverek. Ez volt az egyetlen segítség, amit Anita anyja kaphatott. Szüksége volt a szívére, hogy megkövesedjen, abbahagyja az aggódást, és állandóan csak a személyére irányuló árulásra gondoljon. Meg akarta hagyni a sírást, a férfiakra és a tönkrement életére gondolni. Egyáltalán nem így álmodott róla, mégis herceget kellett találnia, kastélyban laknia, boldognak éreznie magát, minden nőnek joga van ehhez, és valaki megtagadta tőle.
Így bezárta magát az egész világ elől. Figyelmen kívül hagyta a családot, és még a barátok is, akik megpróbáltak neki segíteni, Anitán kívül semmiféle emberi kapcsolatot nem fogadtak el, mert csak ő képtelen ártani neki. Folyamatosan ételt rendelt, hogy elűzze a gondolatokat és elszívjon egy cigarettát a másikból. Ilyen volt az akkori élete, amely veszélyesen gyorsan bontakozott ki, és már nem volt megállítható. Nézte, ahogyan lánya minden nap növekszik és erősödik, és megnézte első lépéseit, első szavait, játékait, sőt első kapcsolatát az élettel. Kezét az iskolához vezette, majd később csak kikísérte az ablakon.
Szerette lányát, ugyanakkor időről időre neheztelést érzett. Annyira emlékeztette a férfira, aki elárulta, hogy néha elállt a lélegzete. Azokban a napokban rájött, hogy meg kell védenie a lányát. Védje meg mindentől, ami árthat neki. Végül is nem lett volna szabad olyan lennie, mint ő. Tehát lánya életét kezdte élni, minden lépését szeretetből és félelemből hajtotta végre. Már nem állhatott a saját lábán, és szembesülhetett az élettel, már nem tudott megszeretni és már nem bízhat senkiben. Bár még viszonylag fiatal volt, életét kihalásra ítélte, túl idősnek tartotta magát. Minden öröm, amelyet átélhetett, elmúlt, de egyetlen lányának még volt esélye.
"Soha ne bízz Anita férjében" - mondta a lányának adott interjúban, és megpróbálta elkerülni. Már kezdte elérni a fiatal nő életkorát, rossz járdára is felmászhatott, elhihetett valakinek, aki csak meg akart szennyezni és megalázni.
- Anya, kérlek, hagyd abba, elég nagy vagyok ahhoz, hogy tudjam, mi a jó nekem - mondta Anita, mint mindig, amikor az anyja bölcs tanácsokat kezdett adni neki. Volt, amikor a lány nem is tudott ránézni. Anyja olyan gyönyörű nő volt, de most egy kövér, gyűlölködő nőbe rejtőzött, aki nem vigyázott magára, és örökké a férfi nemzedék gyűlöletéről beszélt. Szörnyű látvány volt, olyan látvány, amikor egy ember elhagyta önmagát.
Egy hétköznap alatt Anita csésze türelme véget ért. Majdnem felnőtté vált, és állandóan egyedül volt. Anyja olyan félelemérzettel fertőzte meg, hogy még egyetlen férfi szemébe sem tudott nézni. Félt attól, hogy szót váltott velük, félt, hogy egyedül marad, mint az anyja, hogy úgy néz ki, mint az anyja, és ő is, mint ő, elhagyja az életét. A legnagyobb félelme tehát az volt, hogy anyja lesz.
Azon a hétköznapon sikoltott rá, annyi éven át mindent elfojtott. Tiszta diktatúrával és gyávasággal vádolta. Attól, hogy egy pillanatra eldobta mindazt, ami mindenekelőtt tetszett neki, az életét. Talán órákon át üvöltöttek egymással, és megoldatlan vitájuk mindkét hálószoba ajtajánál véget ért, amelyet könnycsordulás követett.
Másnap Anita édesanyja felébredt, és hallgatta a madárdalokat az ablakon kívül. Olyan régen nem hallotta a dalt, olyan régen nem hallott semmit.
Új fejezete érkezett életében, valami egyszerűen megváltozott, hirtelen elmúlt az a keserűség, amely ennyi éven át szorongatta. Már nem akart a lányára sikítani, már nem akarta, sem dohányozni, sem rosszul lenni, és eldobni az életét. Nem akarta tovább élni az életét, mert az neki annyira üresnek tűnt, mint neki, és egyikük sem érdemelte meg. Olyan régen volt, mindkettő felnőtt, abba kell hagynia a félelmet. Anita édesanyja azt hitte, hosszú alvásból ébredt fel.
Valami történt, talán egy második esély, talán háromszáz esély, mivel az összes előző a kukába került. De ez a háromszáz esély volt az, hogy már nem tudott elmenekülni.
Anita hazahozott egy barátját. Új és tiszta lakásba vitte, anyjához, egy másik nőhöz. Egy vékony, gyönyörű, szőke megint, egy kedves, barátságos, vicces és mindenekelőtt mosolygós. Új életszakasz kezdődött mind az anya, mind a lánya számára. A férfi tisztességesnek tűnt, és Anita anyja már tudta, hogy feleségül veszi a lányát. De a legszebb benne az volt, hogy egyáltalán nem zavarta.
Anita mindenekelőtt szerette a barátját, de mindig félt tőle, ébernek kellett lennie. Végül is a férfi csak férfi volt, és egyfajta belső hang súgta, hogy megszökjön tőle.
- Ó, anya, miért nem hallgattalak rád - mondta Anita könnyezve.
- Ez semmi kedves - mondta büszkén Anita anyja. Annyira szeretett volna legalább egy kicsit átvinni a lánya fájdalmából, hogy ne kelljen annyira szenvednie.
"Elhagyott, állítólag azért, mert soha nem bíztam benne, állítólag azért, mert soha nem tudtam több szeretetet adni neki, de féltem, tudod. Végül is minden férfi disznó. Soha ne bízz egy férfiban, emlékszel, ezt te mondtad nekem. ”Anita csak egy balszerencse volt. Szorosan ölelte anyját, leforrázva hagyta, tágra nyílt szemmel és könnyekkel. Ő tette tönkre lánya életét. Azok a szavak, amelyeket születésétől fogva beleültetett, a környezet, amelyben fel kellett nőnie. Félelme miatt ugyanaz a roncs lesz belőle, mint egykor. Tudta. Tudta, hogy az egész újrakezdődik.