miatt

Végre azt csinálom, amit akarok (Fotó: GettyImages)

Jól tudtam motiválni másokat. Kérjen magasabb fizetést, kezdjen el sportolni, jobban bízzon, ne adja fel és menjen a saját útján. Ha én lennék, szükségem lenne olyanra, mint én. Ki győzne meg arról, hogy megéri követni az álmaimat.

Valójában engedelmeskedtem apámnak. És csak akkor tudta támogatni, ha az elképzeléseim megegyeztek az övével. Az volt az ötlete, hogy minél több idegen nyelvet beszéljek, és turisztikai tevékenységet folytassak. Ő maga több évig dolgozott egy szállodában. Ez a munka különös varázsa volt számára. Készen álltam a nyelvek fára. Művészi lelkem szó szerint a szállodai akadémián szenvedett.

Végül befejeztem az iskolát. Egy ideig külföldön voltam, ahol megismerkedtem a férjemmel. Együtt tértünk vissza Szlovákiába, és családot alapítottunk. Apám nem volt elragadtatva. Öreg voltam, és már nem kényszeríthettem arra, hogy éljem az életét.

Az óvoda alatt végre volt időm és főleg terem arra, hogy odaadjam magam annak, amit élveztem, festettem. A lánya nagyon jó nagymama és nagy alvó volt. Eleget tudnék alkotni. A férjem nem is kérdezte, mit akarok az ünnepre. A kreatív üzlet színeivel, ecseteivel, utalványával örültem a legjobban. És teljesen megérintett, amikor festő tanfolyamot kaptam. Végül csak rendeltem még egyet. Tudtam, hogy nem én leszek a második Mary Cassatt. Nem is akartam. A festés megtöltötte és boldoggá tett.

Senkinek sem mutattam meg a képeimet. Csak a lány és a férj, valamint a közvetlen család látta őket. A legtöbb válasz pozitív volt, kivéve apámat. Pénz és időpazarlás volt számára. Örültem azonban, hogy a lányom tőlem örökölte a művészi géneket. Nem védtem meg. Fényképeket készített. Először hobbiként. Fényképezett mindent körülöttünk, a családi ünnepeinket, a természetet, a barátokat. Később esküvőket, különféle rendezvényeket kezdett fényképezni, és a hobbi teljes munkaidős munkává vált.

A lányom egyszer hozzám jött, miután lefotózta az ifjú házasokat. Egy fotót festett képpé akartak alakítani. A lányuk felajánlotta, hogy ismer valakit, aki megcsinálja. Természetesen én voltam az a valaki. Nagyon ideges voltam miatta, de elégedett voltam az eredménnyel.

Egy idő után anyám felhívta az általam festett menyasszonyt. A látomásból ismertük egymást, ugyanazon az utcán laktunk. Városi körzetünk egy új projekttel állt elő. Minden hónapban meg akartak mutatni valakit, aki okos volt a kerületünkben, és lehetőség szerint az év minden negyedévében kiállítással vagy szemináriummal kombinálta. Megkérdezték tőlem, készítek-e valamit a munkámból. A lánya fényképeivel együtt egy kis megnyitóra kerül sor a mi kulturális házunkban.

Annak ellenére, hogy nem voltam nagy kaliberű művész, mégis így éreztem. A bemutató előtti héten úgy sétáltam, mint egy tigris a ketrecben. Nem voltam biztos abban, hogy az általam választott festmények vonzóak-e a látogatók számára. Ha jön. Rémálmom volt, amelyre felébredtem. Hogy senki nem fog megjelenni.

A D-napon aggodalmaim eltűntek, jöttek a családom, ismerősök, de olyan emberek is, akiket nem ismertem. Egyeseknek jobban tetszettek a lányom fényképei, másoknak a festményeim. Még két ember is meg akarta vásárolni a kiválasztott festményt. Nagyszerű visszajelzés volt.

Számomra a legnagyobb jutalom apám részvétele volt. Csak jönni már önmagában is nagyszerű volt. A végén megdicsért. Bár a maga módján, de láttam, hogy büszke rám. Fiatalemberként gyakran hibáztattam, hogy nem engedte teljes mértékben a művészi alkotásnak szentelni magam. Nem tudom, hogy ismert szerző voltam-e, vagy csődbe jutott egzisztencia. Annyit tudok, hogy még ha nem is mindig a tervek szerint alakul, akkor nem kell lemondania álmairól és életben tartania legalább saját örömére. Ha valami nagyobb jön ki belőle, az mindig jó bónusz lesz.

Tudsz hasonló történetet? Hogyan alakult a való életben? Írjon más olvasóknak a cikk alatti beszélgetésben.