Mondja el a diszlalikusok logopédiai beavatkozásának alapelveit és módszereit
A diszlalia olyan artikulációs rendellenesség, képtelenség vagy rendellenesség, hogy az egyes hangokat vagy hangcsoportokat a kommunikáció során a beszéd szokásainak és az adott nyelv szabványainak megfelelően használják fel.
A diszlalia a leggyakoribb kommunikációs rendellenesség, gyermekkorban nyilvánul meg, de gyakran felnőttkorban is fennáll.
Megkülönböztetjük a helytelen kiejtést, amely fejlõdési, átmeneti jelenség, és a helytelen kiejtést, amelynek kifejezetten kóros jellege van.
A dyslialis korrekciós folyamat minden szakaszát fontos elvek és törvények szabályozzák. Seeman (1955) a dyslialis terápia négy alapelvét határozta meg:
A rövid távú testmozgás elve: gyakorolja a kiejtést röviden, de a lehető leggyakrabban (Seeman naponta 20-30 alkalommal 2-3 perc gyakorlást ajánlott).
A hallási kontroll alkalmazásának elve hangsúlyozza az újonnan létrehozott hang hallási érzékelését.
A segédhangzók használatának elve: ezek olyan magánhangzók, amelyeket egy diszlalik helyesen megfogalmazhat. Akusztikailag különböznek a gyakorolt hangtól, de élettanilag közel vannak, artikulációilag hasonlóak (például az R hang levezetésekor a D hang segédhang lehet). A helyettesítő magánhangzók használata a helyettesítési módszer lényege.
Ehhez az alapelvhez helyénvaló hozzáfűzni, hogy ajánlott a hangot úgy gyakorolni, hogy a gyermek ne vegye észre, hogy a hangot gyakorolja, amelyet nem tud jól kimondani. Mashura (1988) megerősíti, hogy ha egy gyermek zavart hangra gondol, akkor a régi helytelen artikulációs sztereotípiák vesznek részt. A gyermekek új, helyes ízületek létrehozása céljából történő újjáépítése vagy átnevelése azon az elven alapul, hogy megtörik a régi artikulációs ízületeket és gyakorolják az új mozgásízületeket, olyan segédhangok felhasználásával, amelyeket a gyermek képes helyesen artikulálni, és amelyeknek hasonló a kialakulása és hasonló a helyük. tagolás.
A minimális cselekvés elve: a gyakorlat végrehajtása az artikulációs szervek túlzott erőfeszítése és feszültsége nélkül. Seeman suttogást javasol. Nem ajánlott erőszakosan végrehajtani az artikulációs gyakorlatokat, mivel az ízületi mozgás olyan izomcsoportokban fordulhat elő, amelyekben az artikuláció nem vesz részt, az artikulációs izmok innervációs impulzusainak besugárzása miatt. Ezen okokból kifolyólag minden új hangot a kezdetektől fogva némán gyakorolnak, különösen azokat a sziszegéseket, amelyeket szinte hallássérültek és könnyen gyakorolunk. A következő magánhangzóval való összeköttetéssel suttogást gyakorol, és csak később hangosabban. Ilyen egyszerű gyakorlatokkal nagyon gyorsan haladhatunk a helyes artikuláció gyakorlásával és egy új hang bevonásával a szavakba és a spontán beszédbe.
Lechta (1990) a következő dyslialis eltávolítási elveket egészíti ki:
- a diszliális eltávolításnak a kodifikált kiejtés elvein alapuló speciális gyakorlatokon, valamint a kiejtési folyamat anatómiai-fiziológiai sajátosságain kell alapulnia, és lefolyásukat az adott tanulási helyzetre alkalmazandó pedagógiai-pszichológiai törvények határozzák meg.
- a tervezés elve fontos néhány üzenet helytelen kiejtése esetén. A logopédusnak cselekvési tervet kell elkészítenie, t. j. az egyes magánhangzók gyakorlásának sorrendje.
1. nem tanítjuk meg az NKS-nek adott személyt helyes kiejtéssel, ha elmondjuk neki az adott hang helyes kiejtését - a dyslalia korrekciójának ezért a kiejtés kodifikációjának elvein alapuló speciális gyakorlatok általánosan elfogadott logopédiai alkalmazásán kell alapulnia, valamint a kiejtési folyamat anatómiai-fiziológiai sajátosságait és azok lefolyását az adott tanulási helyzetre alkalmazható pedagógiai-pszichológiai törvények határozzák meg;
2. a gyakorlatok során megpróbáljuk alkalmazni a látás (különféle indikátorok, tükrök), hallás egyidejű bevonásán alapuló multiszenzoros megközelítés elvét (Seeman hallásszabályozás, kinesztetikus kontroll alkalmazásának elve, valamint a proprioceptív-kinesztetikus differenciálás és az általános könnyítés javítása) dyslalia orális dyspraxia hallás közben, szellemi és fizikai fogyatékosságban, mechanikai segédeszközök megfelelő alkalmazásával;
3. A csoportos munkaformák alkalmazásának elve pszichológiai (fokozott motiváció), fiziológiai (későbbi fáradtság jelentkezik) és gazdasági (hatékonyabb időfelhasználás) szempontból előnyös.
Franke (1998) a fonológiai terápia következő módszereit vezeti be:
1. az úgynevezett módszer. minimális pár/kontraszt - ez a fonológiai terápia egyik népszerű eszköze. A minimális pár két szó, amelyek csak egy fonémában különböznek egymástól, és így figyelmeztethetik a gyereket annak helytelen előállítására. Ideális esetben a szabály ismerete és néhány minimális pár megfelelő megváltoztatása alapján a gyermeknek a meglévő szabályait ezekkel az új szabályokkal kell lecserélnie, és az új szabályt egy idő után fel kell használniuk olyan képzetlen szavakban is, amelyeket ez alapján tévesen alakítottak ki. hangtani folyamat. Ez azt jelenti, hogy pl. alveolarizáció (K, G) esetén, hogy az alveolarizáció folyamatát a G gyakorlása után is meg kell valósítani még képzetlen K. esetében is. Ennek a módszernek a célja Gierut (1998) szerint a fonémák megkülönböztető jelentésének megértése egyben szópár. Ha ez nem történik meg, a gyermek mindkét fonémát egyformán ejti, ami zavart eredményez a kommunikációban, mert a hallgató nem értheti a beszélt jelentését.
2. ciklikus fonológiai képzés - ennek a módszernek fontos része Hodson szerint a célhang gyakori hallási észlelése. A célhangot tartalmazó szavakat többször elolvassa a gyermek számára a terápia során és otthon is. Ezt a módszert nagyon találóan "hallási bombázásnak" nevezik, és gyakran egy erősítő hajtja végre, amely a fejhallgatón keresztül továbbítja a terapeuta által kissé felerősített, lassú és világos szavakat. A "bombázás" jelentősége az, hogy a gyerekek a hibás kinézetikai mintázatokról a célhangokra olyan új minták felé haladnak, amelyek lehetővé teszik számukra a hatékony hallási önkontrollt. A ciklikus képzés ismét a nyelvi elv szerint működik, ezért a gyermeknek változtatnia kell szabályrendszerén. Ennek a módszernek az a lényege, hogy fokozatos folyamatról van szó, amikor egy bizonyos kiejtési mintát több hétig gyakorolnak, míg néhány hét múlva mindig bevezetnek egy új fonémát, amelyre ez a folyamat vonatkozik.