Az Anya vagyok egy kamarai sci-fi a Netflix-től, amely egyszerű konfliktusokkal és a szereplők rejtett szándékaival feszültséget kelthet. Az egyetlen kár, hogy a történet túl kiszámítható, és ez nem fogja megmenteni a végső megfordulást. Bár a körülményeket figyelembe véve a megfordítás túl erős szó lehet. Emellett azonban az ausztrál rendező, Grant Sputore debütáló sci-fijének erős témája van és többnyire magával ragadó feldolgozással rendelkezik. Csakúgy, mint a sci-fi műfaj klasszikus műveinél, ebben az esetben is az egész film elsősorban az emberiség filozófiai kérdéseiben horgonyzik. Kár, hogy a Sputore nem tudott jobban eladni minket a döntőben.

Egy titokzatos bunker belében találjuk magunkat, amely erősen emlékeztet az űrhajóra, ahol egy emberi tudattal rendelkező robot felgyorsult folyamatban hozza létre az emberi gyermeket. A lánya (Clara Rugaard), ahogy az anyja hívja, egyike az embriók ezreinek. A lány anya gondozásában nő fel, amíg el nem éri a tesztet, amelyen anya nagyon figyel. A magány és a bezártság szűk környezetben azonban serkenti a lány kíváncsiságát. Annak ellenére, hogy édesanyja azt állítja, hogy veszélyes fertőzés terjed a kivezető acélajtó mögött, lánya kíváncsiságának nehéz ellenállni. A dolgok gyorsan kezdenek felszállni, amikor egy titokzatos Nő (Hillary Swank) kívülről belép a bunkerbe.

vagyok
A lánynak tudnia kell az igazságot.

Az Anya vagyok elsősorban a lánya története. A cselekvés középpontjába kerül, két karakter és két nézet között megosztva.

Az egyik oldalon a Nő, aki meggyőzi a lányát az igazságáról, a másik oldalon az Anya, egy robot, aki felnevelte főhősünket, de valódi szándékai rejtve maradnak. Sajnos a titok kezdettől fogva általában kissé átlátható, és a nézőt automatikusan meggyőző következtetések támadják. Másrészt egy egyszerű előfeltétel sokkal fontosabb kérdéseket rejt. Ezek maradnak azokban a részletekben és etikai tesztekben, amelyeket a lányának anya kérésére össze kell állítania. Végül is a tesztek sokkal erősebb szerepet játszanak, mint azt a kezdetektől gondolnánk.

A Mother Science-hez hasonlóan az Anya vagyok is könnyen belecsúszhat egy unalmas szendvicsbe. Grant Sputore azonban nem lenne képes szokatlan tapasztalatokkal megközelíteni az anyagot. A lánya kezdete egy robot által, egy titokzatos bunker rejtett titkainak felfedezése, hosszú folyosók, mint egy űrállomásról, embriókkal teli kamra, futurisztikus infirmiák és nem utolsósorban maga az Anya jelenléte, remek légkört teremt. Úgy tűnik, hogy néhány oldal tiszteleg olyan filmek előtt, mint a Minority Report és a Intruders. Sputore megalapozott marad, és sci-fije nehéz döntéseken alapszik, nem pedig kényszerű fellépésen.

Az anya egyszerre tűnik kedvesnek és veszélyesnek.

Az Anya karaktere, akiről a Weta Worskop kreatív csapata gondoskodott, hasonlít a Portal videojáték robotjához.

Feldolgozása tökéletes és nagyon megnyugtatóan működhet, ugyanakkor baljósan rejtve van. Rose Byrne színésznő hangja is jelentősen hozzájárul a nyugtató oldalhoz. Szavalata nyugodt, kedves, szinte angyali. Anyja, annak ellenére, hogy robot, akkor úgy tűnik, hogy az ő gondnoki szerepének ideális megtestesítője.

A filmkészítés szempontjából az Anya vagyok vagyok nagyon jól működik. Sajnos a film minőségét csak egy furcsa következtetés vonja térdre, amely kiküszöböli a régóta felépített és kiszámítható döntőket, de végül a feltevés nagyon sietősen megváltozik, és akár logikátlanul is beleugorhat a mélységbe. A várt csúcspont akkor nem csak nem jön el, a döntőben úgy érezzük, mintha az egész előző út csak hiábavaló taposás lenne a helyszínen. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék, csak azt mondom, hogy a kisebbik gonosz győzhet, de ennek megmagyarázása nem elég világos és különösen érzelmileg.