Ma eszembe jutott az óvoda, a volt munkahelyem. Valószínűleg azért, mert ügyfelem egy hagymát fogott a levesbe, és tányérra tette.
Megkezdődött a tanév, és amikor ebéd volt, az egyik gyerek az asztalnál (4 asztalunk volt, mindegyikből 6 gyerek volt) megkérte a szakácsot, hogy főzze meg a hagymát a levesből. Így ment ez napról napra. Nem mindig főtt egészben a levesben. Az asztalnál lévő gyerekek versenyezni akartak, ezért akartak. Egy hónap telt el, és amikor a szakács megkérdezte, hogy ki akarja a hagymát, a kérdéses gyermeknél az összes gyerek azt válaszolta: Én! Igen! Igen.
Furcsa volt a szomszéd asztalnál, és azt gondolták: - Az a hagyma biztos jó! Én is őt akarom! Nem csak őket akarják!
Nos, az osztály fele már októberben akarta.
Amikor eljött az év vége, mindenki hagymát szeretett volna ebédelni. Én is! Életemben senki sem kényszerített arra, hogy otthon hagymalevest egyek. De ez elviselhetetlen volt! Végül nekem is ki kell próbálnom, tudni, hogy milyen az íze, gondoltam.
Egy nap a szakács megkérdezte: - Ki akar ma hagymát? Én is kiabáltam: - Én! És az összes gyerek rajtam kívül.
- És mit gondolsz, ennyi hagymám van a levesben? Miattad régóta otthonról viselem. De kifogytam a készletből is. És 10 hagymát nem tehetek a levesbe! - magyarázta dühösen.
Így szépen elkezdett megosztani mindannyiunkat - darabonként és fokozatosan. Egyszer egy asztal, máskor stb. meglehetősen.
Ekkor tudtam meg: Nem kell ételt erőltetni a gyerekekre. Amikor nem akarják, hadd nézzék, ahogy eszünk. Azóta mondtam olyan gyerekeknek, akik nem szerettek enni: - Nem kell enni, csak nézd meg a gyerekeket, hogy szeretik őket.
És gyakran előfordult, hogy nem tudta elviselni, és felhúzta a nyomtatott tányért, és úgy kezdett enni, mint semmi. És diszkréten figyeltem, és elmosolyodtam a bajusz alatt.
Is-is. A gyerekek is tanítottak és hagymát enni tanítottak. Még mindig élvezem. Ha nem ők lennének, akkor sem tudom, mennyire isteni ízűek.