Ez az egész történet egy szokásos iskolai napon kezdődik, március 5-én, csütörtökön. Az iskola alatt az a hír járta, hogy a diákok bezárhatják az iskolát, mert Olaszországban egy ideje már ismertek az első koronavírus-esetek, és a Lombardia régió néhány iskolája már zárva. Amint az óra végén megszólalt a csengő, mindenki szétszóródott, hogy beérje a buszt, vagy mielőbb otthon legyen, de akkor senki sem tudta, hogy ez lesz az utolsó tanítási napja ebben a tanévben. Kevesebb, mint fél órával az óra vége után értesítést kaptunk arról, hogy az iskola további értesítésig bezárt.
Előző nap az olasz tanfolyam délutánján megbeszéltük a tanárral, hogy folytatódik-e a tanfolyam akkor is, ha az iskolákat bezárják, de senki nem számított rá, hogy ilyen hamar bezárnak. Természetesen a kezdeti reakció a boldogság, az öröm volt, mert mindenki azt gondolta, hogy most két hétig pihenünk, majd normálisan visszatérünk az iskolába. Aznap délután úszóedzésre mentem, ahol még mindig mindenki lelkes volt, de amikor az edző felhívott minket az edzés után, nem tudta, hogy lehet-e másnapi edzésünk és van-e még mindig kedvünk ebben a szezonban.
Hirtelen az egész cserediám 180 fokosra fordult, alig 4 nappal ezelőtt a farsangot szünet nélkül ünnepelték, és hirtelen minden bezárult és lemondott. Az iskola bezárása utáni napokban még mindig futni mentem a helyi atlétikai stadionba, vasárnap pedig kirándultunk egy vendégcsaláddal és egy amerikai cserediákkal, de ott már éreztük a korona hatását, mivel a műemlékeket szerettük volna látogatni bezárták.
Másnap, 9.3. volt az utolsó nap, amikor a vendégcsaládon kívül bárkivel találkoztam. Addig még szabadon találkozhatott, és néhány kávézó és étterem nyitva volt, egy amerikai cserediákkal mentem végig a városon, végül a McDonald's-ban kötöttünk ki, ahol egymástól méter távolságra külön asztaloknál kellett ülnünk. Valami ilyesmit tapasztaltam először, és a rendőrök rendszeres látogatásokat is folytattak, hogy lássák-e a szakadékot.
Ugyanazon az estén, amikor hazaértem, jelentések szerint másnap országos tilalom volt érvényben a kimenésre és a találkozókra, az egyetlen dolog, ami lehet, a kinti séták és sporttevékenységek voltak, de egyedül csak 1 fő volt.
Az elején nem lehetett tudni, hogy ez mennyit fog igényelni, és eredetileg ezek az intézkedések csak két hétig voltak, de mivel a helyzet minden egyes nap romlott, az intézkedéseket meghosszabbították és szigorították. Hirtelen nagy negatív hullám támadt a lakosság körében, ami indokolt volt, mert a halottak televíziós felvételei és az állandó negatív hírek bizonyára nem segítették a morált, de szerencsére az emberek végül rájöttek, hogy a sírás nem old meg semmit, és országos kampány kezdődött, és hogyan kell kibírni. Szerencsére a városomban és Szardínián soha nem volt magas a betegek száma.
Karanténtevékenységeim
Az elején, miközben még mindig naivan gondoltam, hogy 2 hét múlva minden visszatér a normális kerékvágásba, előkészítettem, hogy mit szeretnék csinálni ebben az időszakban, hogyan lehet rendben a számítógépen, vagy megtanulom a programozás alapjait, és különösen tartom a formámat. Az egyetlen dolog, amit jól csináltam, az a rendszeres futás és a kertben való edzés volt. Fokozatosan, mivel minden nap csak negatív hírekről számoltak be, romlott a morálom, és elvesztettem a motivációt, hogy napközben tegyek dolgokat az iskoláért vagy bármit. A legnagyobb boldogságom az volt, hogy abban a házban, ahol élek, nagy kertünk van, így rendszeresen sportolhatok, ami minden nap javította a hangulatom.
Maradj vagy menj haza?
Természetesen ebben a válságban felmerült a kérdés, hogy hamarabb visszatérünk-e vagy sem, de a családommal gyorsan rájöttünk, hogy a pillanatnyi utazás nagyobb kockázatot jelent, és hogy a területemet nagyon kis mértékben érinti. Sajnos a többi cserediák fokozatosan úgy döntött, hogy otthagyja az enyémet, így az az ötletem támadt, hogy készítsek egy videót az egész év fényképeivel, mivel személyesen sem tudtunk elbúcsúzni. Nagyon meg voltak elégedve, és legalább olyan apró búcsú volt.