Patricia Poprocká, Gabriela Bachárová, 2020. október 18., 5:35

Még egy ártatlan megjegyzés is néha árthat a gyermeknek, akár egy életre is - mondta Natália Kaščáková neves pszichiáter és pszichoterapeuta egy júliusi interjúban az ahojmama.sk-nak. Néha tényleg kevés is elég - egy szemrehányó szót, becsmérlő értékelést, nevetséges megjegyzést és sebet írnak a gyermek lelkére. Történt veled valami ilyesmi? Megkérdeztük a mai szülőket.

leginkább

A gyerekekkel való kommunikáció során válasszon szavakat, és figyeljen arra, amit megfogalmaz. Egy életre beleírható a gyermek lelkébe.

A felnőtteknek körültekintően kell eljárniuk a gyerekekkel, különösen akkor, ha összehasonlítják vagy hibáztatják őket. "Óvakodjon azoktól a szavaktól, amelyek azt mondják:" Te vagy. „- lusta, csúnya, gonosz, ostoba, kövér és összehasonlítva más testvérekkel vagy társaikkal is. Előfordulhat, hogy a tartalom nem annyira bántó, de ha hozzáadunk egy gesztust vagy hangot, akkor az "ártatlan" megjegyzés nagyon bántó mondat lehet, amelyet az emberek egész életükben magával hordoznak "- magyarázta Natália Kaščáková.

Milyen felnőtt mondatok érintettek meg gyermekként? Hatással voltak az életedre?

"Nem mondom el senkinek"

Anyám megígérte, hogy amikor megkérdezte, melyik óvodai osztálytársam tetszik. Mondtam neki, és természetesen ő mondta előttem és munkatársai előtt. Nagyon szégyelltem magam, és soha többé nem bíztam anyámban.
(Robert, 40)

- Táncolj ritmusra!

Tudom, hogy apám nem gondolta rosszul, kedvesen és jó szándékkal mondta, de ez a boldog hangulatom után következett. Körülbelül nyolc éves lehettem, néhány nagynéném esküvőjén voltunk, és addig nagyon jól éreztem magam. Boldog voltam, amikor apám elvitt táncolni, de amikor elkezdett tanítani, már nem akartam. Szégyelltem, hogy nem tudok táncolni, főleg, hogy nem tudtam, milyen ritmust hallgassak, és apám valójában mit akar tőlem. A tánc stresszré változott, és eddig alapvetően kerülgettem. Pubertáskor részt vettem pár diszkóban, ennyi volt. Nem járok bálba, nem táncolok esküvőkön.
(Katarína, 43)

"Kövér vagy!"

12 éves koromban nagyon sokat megdöbbentett. Emlékszem, hogy azokban a nyári szünetekben 11 kilót fogytam és később eljutottam az anorexia határáig. Aztán normalizálódott. De eddig nem érzem jól magam, ha van néhány plusz kilóm.
(Adriana, 28)

- Miért nem vagy olyan jó, mint ők?

A legjobban a szülők és a tanárok feljegyzései bántottak, amelyekben engem hasonlítottak össze más gyerekekkel. A tartalom az volt, hogy azok, akikkel összehasonlítanak, okosabbak, okosabbak, keményebbek, sikeresebbek. És mivel nem vagyok ilyen, automatikusan hülye, lusta, reménytelen vagyok. Ez az összehasonlítás mindig csak egy szempontot érintett. Mindig kritika érte, amit nem tudok megtenni. Soha ne dicsérjem, amit tettem. És ez egész életemben elhúzódott. Folyamatosan hasonlítom magam másokkal, és állandóan depressziós vagyok, amit nem tudok és nem sikerült elmulasztanom - annak ellenére, hogy sok más területen is jól teljesítek és sikeres vagyok.
(Katarína, 38)

"Anya jobban rajzol"

Anyám négyéves húgom, és egész gyermekkoromban hallottam, hogy okosabb. Igen, ez nekem nagyon baromságnak tűnik, úgy tűnik, minden hercegnő, akit rajzoltam, az apám "szebbet" rajzolt. Szerettem rajzolni, de mivel dicséretet hallottam a családomtól Anya rajzai miatt, nem mutattam meg magamnak és senkinek. Tudom, hogy a világ nem áll benne, de belülről úgy értettem egyet, hogy ma bárki megkérdez, azt mondom, hogy nem tudok jól rajzolni, de a nővérem igen.
(Anna, 40)

- Kövér vagy, a póni nem viszi el!

Körülbelül 6 éves lehettem, a cirkusz előtt a gyerekek pónikon ültek. Nagyon szerettem volna menni, de azt mondták, hogy nem tehetek fel pónit, hogy kövér vagyok, hogy ez nem fog nekem. Az előttem lévő idősebb gyerekek is oda hajtottak, de a cirkusz személyzete valószínűleg nem akart velem körbejárni. De azzal az érzéssel, hogy kövér vagyok, hogy letörhetek egy lovat, nem volt könnyű elhinni. De kijöttem belőle, ma lovagolok!
(Zuzana, 44)

"Veronica nem olyan jó"

Az én esetemben ez egy mondat volt: "Veronica nem tudja megtenni az iskolában, nem olyan okos, mint a húga." Vagy hogy csinálom. A jelentéskártyán egységeket és párosokat, de matematikában, fizikában és kémiaban is hármat intettem. A szüleim nem engedték, hogy a középiskolába felvételi vizsgákat tegyek, mert az "okosabb" nővérem ott aggódott, akkor mit csinálnék ott?.

Szakképző iskolát választottak azzal a vízióval, hogy valószínűleg nem megyek egyetemre. Hosszú történetet mondva a nővérem bejutott az egyetemre, de csak az első évét fejezte be. A középiskola után egy évet töltöttem ki, Írországba utaztam, ahol au pair-ként dolgoztam. Amíg a gyerekek iskolában voltak, én főiskolára tanultam, ahol elfogadtak (matematika vagy fizika nem volt a tantervben). Vörös diplomával érettségiztem, és az iskola elvégzése óta a tanult területen dolgozom. Nemcsak a stúdióban, hanem a munka terén is sokkal tovább mentem, mint a nővérem.

Gyerekként néha úgy éreztem, hogy a szüleim nem vesznek komolyan, és nem akarják hallani, mit akarok csinálni. Ökölvívó voltam kevésbé okos, és a hangsúly továbbra is azokon a tárgyakon volt, amelyek nekem nem működtek. És megint a velem jól eső tárgyakat természetesnek vették. Felnőtt koromban megbocsátottam szüleimnek. Jómagam igyekszem nem összehasonlítani a gyermekeimet egymással, és amikor a nagyobbik fiam elmondja, mit szeretne csinálni nagyként, figyelmesen hallgatom és bátorítom.
(Veronika, 35)

- Ne vegyen részt a férfiak vitáiban!

Még mindig úgy érzem, hogy sértett vagyok emiatt. Körülbelül 15-16 éves voltam, és a családunk nagy tábortüzet szervezett, mint minden nyáron. Élveztem hallgatni, miről beszélnek a felnőttek. A nagybátyáim éppen egy politikai kérdést vitattak meg, vagy valami ilyesmi, nem tudom pontosan. Kifejtettem véleményemet az ügyben. De a mellettem ülő nagymama rám kiáltott: Ne vegyen részt a férfiak vitáiban, mint egy lány! Nagyon megdöbbentem, nem értettem, miért nem mondhatom el senkinek, mit gondolok. Csak azért, mert nő vagyok, és egy generációval idősebb férfiak voltak? A mai napig néha elgondolkodom azon a helyzeten. Nagymama régi nézetek szerint élt a nők és a férfiak szerepéről. Valószínűleg nem hibáztathatom, hogy elmondta, amit mondott. Így nevelték. Még mindig sajnálom őt, hogyan működött valaha a patriarchális világ, és hogy ma is érezhetjük visszhangját.
(Hana, 43 éves)

- Nem gondolok sokat magamra.

Ez a mondat gyermekként kísért. Amikor otthon dicsekedtem azzal, hogy sikerrel jártam az iskolai olimpián, leplezetlen örömömet mindig megbízhatóan megölte a kijelentés: Legfőképpen ne gondoljon sokat magára. Ugyanezt a mondatot hallottam, amikor boldog voltam, hogy más alkalmakkor sikerült eljutnom az álomegyetemre. A szüleim biztosan örültek, hogy jól vagyok, akkor miért mondtak nekem ilyeneket? Csak egy magyarázat jut eszembe: nem akarták, hogy büszke legyek. A szerénységet akkoriban értékelték, véleményem szerint hamis. A szüleim elérték, hogy ma valójában nem "gondolok sokat magamra". Ugyanakkor azonban sikerült velem elérniük, hogy már nem vagyok nagyon elégedett egyetlen sikeremmel sem, és nem nagyon bízom magamban az életben.
(Monika, 48)