Egy 15 hónapos csecsemő anyja vagyok, aki a lelki életéért küzd.
Anyukám óta sok minden megváltozott az életemben. A legfontosabb az volt, hogy hirtelen kielégítse gyermeke igényeit. Most válaszoljon rájuk. Itt lenni érte. Értsd meg őt. Az élet egyetlen aspektusában sem csak én voltam, a gyermekem is ott volt már. Mert szüksége van rám, én nem tudok, és nem akarom megtagadni tőle az igényeit. Ezért vonom be mindenbe a babámat, és sálban hordom magammal mindenhová. Ennek része kell lenni a világomnak és biztonságosnak kell lennie.
De hogyan lehet a babával templomba járni? Hogyan lehet templomba menni, amikor másfél óránként kell szoptatni? Amikor nem alszik egy órát egyszerre, és éppen akkor, amikor nekem megfelel? Mikor (már nagyobb) nem bírja állandóan a sálat, de futnia kell? Röviden, amikor időnként figyelnem kell rá, és nem leszek képes teljes mértékben koncentrálni?
Kiemelten kezelni a baba igényeit, és nem enni? Hányszor nem megyek igazán! De ha több gyermekem lenne, sok évig nem járnék templomba, és ez tulajdonképpen semmi, ami nekem vagy bárkinek másnak kedvezne. Nem is tudom átadni a hitet, ha nem magam gyakorolom.
Otthon hagyja? Nem csak nem tart, hanem én sem. És nem akarom megtanítani a gyermekemet arra, hogy várjon, mert anyja most találkozni fog az Úr Istennel. Akkor mit visz az Úr Isten az anyjához? És még azt sem szeretném, ha a férjemnek otthon kellene maradnia, és más szentmisére kellene mennie, mint én, mert családként együtt akarunk templomba járni. Részt akarunk venni a liturgiában a többi hívõ közösséggel együtt.
Tehát menjetek együtt, amikor tudtok. Még azon az áron is, hogy nem tudok teljes mértékben koncentrálni. Még annak árán is, hogy alkalmanként a templom előtt állok vagy sétálok. Félúton, amikor még mindig nem tudtam szoptatni abban a sálban, ahol a fiamat hordom, ő pedig éhes volt. Vagy szoptathat egy templomban, és fennáll annak a veszélye, hogy valakit valóban megsért, annak ellenére, hogy a mellből semmi sem látszik. Tehát megyek, amikor tudok, és ha kell, szoptatok. Amíg lehet, bent vagyok, és amikor nem, akkor kimegyek. De minden szentmise után, amit megtehetünk, örülök, hogy ott voltunk, bár lehet, hogy nem emlékszem a prédikáció egy szavára sem, pedig meggondolatlanul mondom az ima szavait, de tudom, hogy Isten tudja, hogy annyit voltam ahogy tudok.adta. És bár lehet, hogy nem érzékelem az érzékeimmel, azt hiszem, hogy a fiú szentül beszippantja önmagát, és Isten kegyelme hat rajta a szentmisén.
Végül rájöttem, hogy tanulhatok a szoptatott gyermekemtől. Pontosan ez zavar annyira annyira az Istennel való kapcsolatomban, akit annyira nehézkes keresni.
A baba nem gondolkodik. Tudja, hogy szüksége van az anyjára, a szoptatásra. Tudatja veled, és bízik abban, hogy válaszoljak. Bízik abban, hogy megkapja, amire szüksége van a növekedéséhez és az életéhez. Hogy nem viszem el, nem teszem félre és nem adok neki valami tökéletlen kárpótlást, amellyel meg kellene elégednie. Csak annyit fog tenni, hogy felhív, hogy megkérdezzem. És akkor magabiztosan elfogadja. Még álmában iszik. A szoptatás számára megoldást jelent az éhségre, szomjúságra, fáradtságra, félelemre, nyugtalanságra, fájdalomra, magányra, bizonytalanságra, betegségre ... Mindig egy dolog van, és ez a kapcsolat velem, az édesanyjával. Nem ilyen egyszerű az Istennel való kapcsolat? Talán nem kell olyan keményen dolgoznom. A babámmal való kapcsolatom során mindig Istennel kell lennem. Ő is szoptató anya:
Uram, a szívem nem kel fel,
a szemem nem tűnik gőgösnek.
Nem nagy dolgokat keresek
még a számomra elérhetetlen csodákon sem.
De megnyugtattam és megnyugtattam a lelkemet.
Mint egy telített gyermek az anya karjában,
mint telített gyermek, olyan a lelkem is bennem.
Remélem, Izrael, az Úrban ettől kezdve és örökké.
A szerző egy 15 hónapos szoptatott csecsemő édesanyja, pszichológiai végzettséggel rendelkezik.