elemeket

absztrakt

A 2-es típusú diabetes mellitusban (YOD) szenvedő, fiatal betegségben szenvedő betegeknél, akiket a diagnózis felállításakor 40 évesnél fiatalabb, 1, 2 évesnél fiatalabb betegekként definiáltak, nagyobb a glikémiás és lipidkontroll problémája, mint a korábbi 2-es típusú diabetes mellitusban (T2D) szenvedő betegeknél: A YOD magasabb HbA1c és LDL koleszterin 2 szinttel rendelkezik. Így a YOD-ban szenvedő betegeknél nagyobb lehet a szövődmények kockázata, mint a későn megjelenő T2D 3 és T1D4 betegeknél. Kimutatták, hogy ez különösen fontos iszkémiás szívbetegség, neuropátia 5, retinopátia 2 és a YOD 6 esetén kardiovaszkuláris-vese események esetén. Ezek az eredmények rávilágítanak arra, hogy nagyobb figyelmet kell szentelni a YOD egyedi tulajdonságainak és az agresszívabb metabolikus kontroll 3, 7 megvilágításának és meghatározásának. Bár egyesek a következetes kezelés hiányát a fiatalabb betegeknél 8, 9 fontos oknak tekintették azon kevesebb YOD-beteg számára, akik elérték a HbA1c-célt, mint a későn megjelenő cukorbetegségben szenvedők 2-ben, ezt még nem sikerült megállapítani.

Az újonnan diagnosztizált T2D-ben szenvedő betegek több mint fele jól reagált a folyamatos szubkután inzulininfúziós (CSII) terápiára a javított β-sejtfunkció és a glikémiás kontroll szempontjából 1 évig a kezelés abbahagyása után 10. Azok a betegek, akiknek kezdeti gyenge glikémiás kontrollja volt több napi inzulininjekcióval (MDI), és akik 6 hónapra váltottak CSII-ra, további HbA1c-szint csökkenést értek el a csak az MDI-terápiával 11 kezeltekhez képest, és a HbA1c szint további 12 hónapig stabil maradt. . 6 hónap 12. Meglepő módon a HbA1c magasabb kiindulási 12., 13., 14. szinttel rendelkező betegeknél, különösen 9% feletti 15-nél magasabb szinten javult a HbA1c12. Tanulmányok azt is kimutatták, hogy azok a mechanizmusok, amelyek révén a CSII elősegíti a glikémiás kontrollt, részben a béta-sejtek jobb működésének és az inzulinrezisztenciának köszönhető. .

A T2D kezelésének első vonalaként a metformint, a cukorbetegség-megtakarító 20 inzulint vezették be. A metformin glükózcsökkentő aktivitást mutat azáltal, hogy növeli az inzulinérzékenységet a perifériás szövetekben, például a májban és az izmokban 21, 22, 23, 24. Tanulmányok megerősítették, hogy még a T1D-ben szenvedő betegek is jelentősen javultak a glikémiás kontrollban és alacsonyabb inzulinigényt kaptak, amikor metformint kaptak CSII-kezelésre 20. Beszámoltak arról, hogy a metformin és a CSII terápia együttesen csökkenti az euglikémiás kontroll eléréséhez szükséges időt, csökkenti a napi inzulinadagot és elősegíti a β-sejtek jobb működését25.

A 2-es típusú diabetes mellitusban (YOD) szenvedő betegek válasza azonban a metforminnal vagy anélkül végzett CSII-kezelésre továbbra is ismeretlen. Klinikai vizsgálatainkat [ClinicalTrials.gov, CliCTR-TRC-10001218 Regisztráció dátuma 2011/12/13 és ClinicalTrials.gov, Regisztrációs szám NCT03226210 Regisztráció dátuma: 2017/7/19] úgy terveztük, hogy értékeljék a glikémiás variabilitást metforminnal kezelt betegeknél inzulinnal kezelt T2D anélkül vagy anélkül. Eredményeink (ClinicalTrials.gov, CliCTR-TRC-10001218) azt mutatták, hogy a CSII terápia csak jelentősen javította a glikémiás variációt az újonnan diagnosztizált vagy hosszú távú T2D 26 betegeknél. Ebben a tanulmányban elemeztük az eredményeket életkor szerint, és beszámoltunk arról, hogy a YOD-ban szenvedő betegek érzékenyebbek voltak a metformin és a CSII terápia kombinációjára abban a tekintetben, hogy az euglikémiás kontroll fenntartásához szignifikánsan alacsonyabb inzulinadagokat igényeltek, mint a későbbi korú betegeknél. beszállás.

az eredmény

Ebbe a két vizsgálatba összesen 188 újonnan diagnosztizált, 2-es típusú diabéteszes beteget vontak be (95 beteg kapott metforminnal kombinált CSII-t és 93 csak CSII-vel kezelt beteg). A résztvevőket két csoportra osztották aszerint, hogy a betegség kezdetének kora 40 évnél korábbi vagy későbbi volt-e. Összesen 36 (24%) beteget definiáltak YOD-ként (28 M/8 F), 152-et (90 M/62 F) pedig későn kezdődő diabétesként (LOD). A YOD és LOD csoportba tartozó betegeknél a vér C-peptid-, inzulin- és glükózszintje hasonló volt az orális glükózterhelés után 0, 30 és 120 perccel (P> 0,05). A YOD-ban szenvedő betegek testtömegének (P 0,05) és inzulinrezisztenciájának (HOMA-IR, Matsuda index, P> 0,05) volt a kiinduláskor a két csoport között (1. táblázat).

Asztal teljes méretben

Ebben a jelen tanulmányban a YOD-ban szenvedő betegek 4,8 ± 2,4 nap alatt érték el az euglikémiás kontrollt, ami hasonló volt a LOD-ban szenvedőkéihez (5, 1 ± 2, 3, P> 0,05). Elemeztük azokat az inzulinadagokat, amelyekre a betegeknek szükségük van a glikémiás kontroll fenntartásához az euglikémiás kontroll elérése után. Adataink azt mutatták, hogy a teljes, a bazális és a bolus inzulin dózis hasonló volt a két csoportban (0,45 ± 0,27 vs. 0,51 ± 0,24, 24,50, 25 ± 0,17 vs. 0,27 ± 0,33, és 0,22 ± 0,3 szemben 0,24 ± 0,16 U/kg/kg). nap, P> 0,05). Ezenkívül a CGM-adatok azt mutatták, hogy a két csoportban szenvedő betegeknél hasonló volt az átlagos glükózszint óránként (1A. Ábra) és hasonló glikémiás eltérések voltak a 24 órás MBG, SD, CV%, MAGE, a. inkrementális glükózkoncentráció AUC> 10 mmol/l (P> 0,05) (2. táblázat).

szenvedő

Óránkénti glükózkoncentráció a CGM-ből számítva. Óránkénti glükózkoncentráció minden vizsgált alanynál ( A ), csak CSII-terápiával kezelt betegeknél B ) és a CSII ± Met ( C ).

Teljes méretű kép

Asztal teljes méretben

Nem figyeltünk meg különbségeket a teljes, a bazális és a bolus inzulin adagokban sem (0,61 ± 0,30 vs. 0,59 ± 0, 28, 0, 33 ± 0,4, szemben a 0, 30 ± 0, 15 és 0,28 ± 0,16 és 0,29 ± 0,20 U/kg/nap, P> 0,05, ill. Óránkénti átlagos glükózszint (1B. Ábra) és glikémiás variáció (2. táblázat) YOD és LOD betegeknél, akik csak CSII terápiát kaptak.

Az antidiabetikus gyógyszerek, például a metformin inzulinnal kombinálva, jelentősen csökkenthetik a cukorbetegek glükózszintjét. Adataink azt mutatták, hogy a metformin kiegészítő terápiában részesülő betegeknél szignifikánsan alacsonyabb inzulinadagokra volt szükség a teljes, a bazális és a bolus inzulin adagok tekintetében (0,32 ± 0,1, szemben 0,61 ± 0,35, 0, 18 ± 0, 09 vs. 0,33 ± 0, 20, és 0,15 ± 0,06 vs. 0,28 ± 0,16 U/kg/nap, P 0,05, ill. (2. táblázat). Ami a legfontosabb, hogy a metforminnal és CSII-vel kombinált YOD-ban szenvedő betegek jelentősen javultak a glikémiás változásokban az SD és a CV tekintetében a LOD-ban szenvedőkhöz képest (2. táblázat). Az összes napi inzulinadagot két adagolási rendben adták be: bolus adagot minden étkezés előtt és egy alapadagot 24 órán keresztül. A két csoportnak beadott bolus dózisokban nem tapasztaltunk különbséget (0,15 ± 0,06 vs. 0,19 ± 0,07 U/kg/nap, P> 0,05). A LOD-betegeknek azonban szignifikánsan alacsonyabb bazális inzulinadagokra volt szükségük az euglikémiás kontroll fenntartásához a LOD-betegekhez képest (0,18 ± 0,09 vs. 0,24 ± 0,09 U/kg/nap, P 0,05), de életkoruk és testtömegük különbözött egymástól. (P 0, 05).

Tovább elemeztük a β-sejtek működésének és az inzulinrezisztencia változását a kezelés előtt és után. Az adatok tendenciát mutattak a β-sejtek működésének és az inzulinrezisztencia javítására az AHOMA-B szempontjából [23, 3 (0, 6, 50, 4) vs. 14, 3 (6, 6, 26, 7)] és AHOMA-IR [-2,9 (-4, 1, -0,3). ) vs. −1, 7 (−2, 6, −0, 3)] a metformin kombinációs terápiával kezelt YOD-betegeknél, a LOD-val összehasonlítva, de ez a tendencia statisztikailag nem volt szignifikáns. A β-sejtek javulása és az inzulinrezisztencia csökkenése, bár statisztikailag nem szignifikáns, annak a lehetőségnek tulajdonítható, hogy a YOD-ban szenvedő betegek érzékenyek lehetnek a metforminra, amikor az inzulinadagokat csökkentik a glikémiás kontroll fenntartása érdekében.

vita

A jelenlegi vizsgálat adatai azt mutatták, hogy az újonnan diagnosztizált, YOD-ban szenvedő T2D-ben szenvedő betegeknél jelentősen megnőtt a metformin érzékenység, ami az inzulinadagok csökkentésében mutatkozott meg a glikémiás kontroll fenntartása érdekében, mint a későn megjelenő cukorbetegeknél. Megfigyeltünk némi javulást a β-sejtek működésében, valamint javítottuk az AHOMA-B és AHOMA-IR inzulinrezisztenciát a YOD-ban szenvedő betegeknél, a LOD-val összehasonlítva. A β-sejtek és az inzulinrezisztencia megfigyelt javulása lehet az oka annak, hogy a YOD-ban szenvedő betegek érzékenyek lehetnek a metforminra, ha a glikémiás kontroll fenntartása érdekében adják őket.

2010 februárjától 2016 júniusáig fokozatosan 188 egységet fogadtunk el. Összesen 36 beteget diagnosztizáltak 40 éves kora előtt, ami megfelel a YOD előfordulási gyakoriságának (24%), ami összhangban volt az előző vizsgálat megállapításával a vizsgálat kezdetén. 41029 beteg és az öt felnőtt T2D-ben szenvedő beteg közül az egyik YOD 2-vel. Korábbi tanulmányok a glikémiát és a lipidanyagcserét is vizsgálták T2D-ben szenvedő betegeknél, akiknek kezdete 25 7 évesnél idősebb és ≤45 év.

Mindkét vizsgálat randomizált, kontrollált, nyílt vizsgálat volt. A vizsgálati protokollokat és a beteg beleegyezési formanyomtatványait az Első Nanjing Kórház intézményi etikai bizottsága és a többi központ intézményi etikai bizottsága hagyta jóvá. Valamennyi beteg írásban megalapozott beleegyezést adott a részvételhez. A módszereket a Helsinki Nyilatkozat iránymutatásainak megfelelően hajtották végre, ideértve az összes vonatkozó részletet.

Ebben a cikkben az összes újonnan diagnosztizált T2D-esetet, amely intenzív inzulinkezelést kapott, metforminnal vagy anélkül, két csoportra osztottuk, legfeljebb 40 éves vagy annál idősebb betegek alapján. Az elsődleges végpont a csoportok közötti különbségek voltak az inzulinadagokban. A másodlagos végpontok MBG, SD, CV, MAGE, 24 órás MBG, valamint az eltöltött idő és az inkrementális hiperglikémia AUC voltak (a szenzor glükóz értéke> 10 mmol/l).

Statisztikai analízis

Az elemzéseket az SPSS 16.0 statisztikai csomag (SPSS, Science, Chicago, USA) segítségével végeztük. Valamennyi változót teszteltük a normális adateloszlás szempontjából. Az adatokat átlag ± SD vagy medián (IQR) formájában adjuk meg. Bináris logisztikai regressziót és Pearson-analízist (Spearman-elemzés nem paraméteres változókban) végeztünk azon paraméterek azonosítására, amelyek valószínűleg korrelálnak az inzulindózis-értékek változásával. A CSII hatékonyságát páros t-teszttel vagy Wilcoxon-teszttel elemeztük, míg a csoportok közötti különbségeket hallgatói nem párosított t-teszt vagy Mann-Whitney U teszt segítségével vizsgáltuk. A csoportok összehasonlításához ismételt mérésekhez kétirányú ANOVA-t használtunk. Bonferronit kijavították. Minden összehasonlítás kétoldalas volt, a szignifikancia 5% -os szintjén. AP érték