A halak Biba és a Rado kígyó aludtak egy kicsit a sikeres vadászat után. A hasuk tele volt, jó hangulatban voltak, a halak Biba abbahagyták törött fogait, Rado kígyó pedig a megtört fényt, amelyre minden mélytengeri állatnak szüksége van, hogy a tengerfenéken éljen. Széles üreget találtak egy korallzátonyon, amelybe mindketten kényelmesen elférnek. Egymásnak támaszkodva hallgatták a víz zúgását, amikor tengeri farkasok száguldoztak a hínár szárai között. Hallották, hogy a medúza magasan fölöttük nyög, amire a vízörvény összekuszálta a zsineget, és egy nagy rák csattanását is hallották. Körülött sötétség volt, a legsötétebb sötétség a mélytengeri árok alján. És így csak hallgattak és szundikáltak. Jól teljesítjük a teli gyomrot.
- Te, Rado! Mondd, merre mész? - a bibai kígyóhal hirtelen félálomban kérte a tanácsot, és hogy levegye szunyókájáról, lámpást dobott a papagájára.
- De hagyj! Most már mindegy, - Rado megverte, mert annyira megette, hogy nem akart beszélni vagy gondolkodni. Jól alszunk tele gyomorral, de rosszul gondolkodik.
- Nem, nem, mondja meg - erősködött Biba. Nem akart többé kikelni, hanem tovább akart menni. A kígyó pedig érdekes hely felé tarthatott. Igaz, nem kellene mozgással eltúlozni, elég lenne megfelelő sebességet és hőmérsékletet megfelelő áramot megfogni.
- Nem? - megérkezett Biba.
- Új otthont keresek - mondta végül a kígyó, és lustán átgurult.
- És mi történt a régi otthonoddal? Eljöttél érte? Ellopták tőled? Szegényke! - sajnálta Biba a Rada kígyót, mert azonnal elképesztett egy rémisztő muréna vagy egy sárkányhalat, amelynek fogai olyan hatalmasak voltak, hogy még a száját sem tudta bezárni egy kígyólyukba a kövek között. Vagy lakóhelyét egy hajótörés légcsavarja, vagy egy víz alatti vulkán által kidobott szikla döngölte meg. Minden megtörténhet a tengerben, és a Biba halak képzeletében minden megtörténhet.
- De nem, nem jött. Valójában semmi sem történt, csak én. Kicsit feszes voltam. És ott már nagyon untam. Még mindig ugyanaz, ugyanaz a rés a vulkanikus kőzetek között, ugyanaz a kilátás - két korall bal oldalon, elég öreg, szürke és törött. Jobb oldalon egy nagy héj, mozdulatlan és még mindig forog. És közvetlenül a bejárat előtt van egy nagy homokdűne. Egy halom homok. De engem leginkább a remete zavart.
- Vak remete rák, amely korábban abban a héjban volt. Tudod, hogy került az idegeimre? Folyamatosan szaggatta a lyukamat, hunyorgott a szikláimon és megállás nélkül kopogott a karmaival. Szörnyű mérgezés! Ezt el sem tudja képzelni! Taps, taps, taps, taps, taps. Nos, úgy döntöttem, hogy megmozdulok, és találok valami jobbat - mondta a kígyó, és boldogtalanul összegörnyedt.
- De kedden, kétnapos utazás után hirtelen elromlott a lámpám. A semmiből - tette hozzá szomorúan.
Bibu halát elbűvölte a kígyó története. Végül volt egy pont a láthatáron, valami, ami a mélységben való céltalan vándorlásának végén lehet. Már nem szerette kóborolni, úszni az áramlattal, és nem tudta, hol és miért.
- Rado! Tehát kelj fel, Rado! Fogunk! Veled kell mennem, hogy ragyoghassak az utadon, mert a sötétben nem találsz semmit! - kiáltotta izgatottan, és kihúzta kövér testét az ízületből.
- Menjünk, hintázzunk! - hívta a Tanács a kígyót, akinek már az izgalomtól kezdve csomó alakult ki a farkán. - Siess, barátom, alig várom. - sürgette a nő.
- Hát hát. de hol? Milyen módon?
- Milyen módon? - gondolta a hal, - az ellenkezője annak, ahogy úszott. Honnan jött valójában? - kérdezte, és fokozatosan, minden irányba bekapcsolta a távolsági fényt. De csak halom homok, kő, üres kagyló és korall volt. Medúza lebegett a távolban, úgy nézett ki, mint egy nagy úszó lámpa és egy átlátszó létranyáj.
- Nos, csak nem tudom - mondta a kígyó, miközben körülnézett.
Biba és Rad tehetetlenül álltak, és akkor is ott álltak volna, ha nem egy erős áramlat, medúza és szegény apró bordák fogják el. Az áram olyan erős volt, hogy lehetetlen volt kiszállni, lassítani vagy irányt változtatni. Bibe örömmel csomózta a fogát, hogy ne tévedjen el. Biba rémülten lehunyta a szemét, testéhez húzta az uszonyát, és így mindkettőjüket egy ismeretlen helyre vitték a vízalatti domb lejtőjén. Az áram olyan hirtelen megállt, ahogy elkapta őket.
- Oooo, - lehelte lelkesen Biba hala, amikor végre ki merte nyitni a szemét, meglazította összeszorított fogait és felgyújtotta a villanyt. A pár előtt egy függőleges sziklafal emelkedett, sok lyukkal és hasadékkal, magasan, magasan magasodva felettük, Bibino fényénél.
- Ó, szóval itt is szeretném! Mit fog mondani, Rado? Ennyi menedékhely! Kiválaszthatja, melyik tetszik. Furcsa, hogy nem látok itt senkit - csodálkozott Biba, és belökte lámpáját a sziklák hasadékaiba. - Hát nézz ide! Milyen hangulatos rés. Pontosan neked. Jó kilátás, harmadik emelet erkéllyel. Ne érezzen itt hideg áramlatot, nem fog fázni. Remetének pedig nyoma sincs.
Szóval örömmel mászott be a rejtekhelyre, amelyet Biba mutatott neki, de aztán kimászott onnan, akit egy apró rák követett, igazán élesen kihegyezett karmokkal.
- Mit mászol be a házamba? - dühös lett a rák és kattant a karmai. Szóval szeretett bemászni egy másik résbe, ahonnan egy újabb kis rák űzte ki. A harmadik Rada kígyórák is harapott, a negyedik pedig ezt kiáltotta:
- Itt minden elfoglalt, senki sem fog ide férni! - és olyan hangosan kiabált, és amíg mindegyikből két rákkarm nem emelkedett ki, még a legkisebb lyuk sem.
- Uh, csak tapsolj! Itt szünet nélkül kopogna, itt megőrülnél, Rado. Nos, semmi, ússzunk tovább, az óceán hatalmas, találunk egy hívót az ön számára - mondta Biba, bekapcsolva a távolsági fényt.
A távolsági fény lassan ugrott át a magányos sziklákon és homokdűnéken, míg egy vad erdő szélén megállt. Erdő volt, tele hosszú lábú szellőrózsaival, és egészen úgy nézett ki, mint egy erdő itt fent, a földön. A szellőrózsa vékony hajlékony lábakkal és a végén koronájával fodros csápok voltak. Lustán csúszkáltak egyik oldalról a másikra, és mindegyik egy ütemben ugyanabba az irányba billentette a fejét. Koronájukban nem volt szél, de a tengeri áramlatok és madarak nem voltak ott rejtve, hanem apró garnélák és garnélák.
Rado Snake elégedett volt vele. Tetszett a kökörcsin vékony, hajlékony lába, mert kígyóknak tűntek. Tetszett neki a rongyos nyugtalan csápjuk is. Rövid életében több szellőrózsa látott, de ezek olyan finomak voltak, mint a tündérek, a legszebb, amit valaha látott, és tele voltak erdővel. Habozás nélkül előreugrott, meg sem várva Bibut és a lámpáját.
- Tehát itt tetszik, Biba! Szeretnék itt lakni! A kökörcsin erdőben - hívta izgatottan barátját. - Itt elbújhatok a nagy fog és a sárkányhal elől. És amikor szomorú vagyok, a szellőrózsa megsimogat és ingadozik.
- Várj, várj, Rado! - hívta a hal Bibát, dühösen csapkodva az uszonyán, de nem tudta utolérni a kígyót. Nem várt, nem hallgatott, a lehető leghamarabb el akart jutni a gyönyörű kökörcsinekhez, és megtalálta a helyét közöttük.
Teljesen elfelejtette, hogy a szellőrózsa megkülönböztetés nélkül zakatolt és dübörgött mindenkivel szemben, aki hozzájuk fordult.
- Jajajáááj! - És itt van. Szeretnek csavarogni a kökörcsinek között, és a kökörcsinek minden irányban lehajolnak, csakhogy ne ártsanak a szegény kis kígyónak. De mindig van egy megfogó, aki felmegy hozzá, és tényleg ellökték. Biztonsági távolságból a Biba hal megvilágítja lámpáival a sűrű erdőt, hogy Rado megtalálja a kiutat. De Rado nem tud kijönni a zűrzavarból, csak tojás és szippantás, csavar, csavarja fájó testét, egyre jobban belegabalyodik a finom szálakba.
- Ússzatok el, állatok! - szellőrózsait suttogják, és elterelik bozontos fejüket. - Ússz el, nem bújhatsz ide, nincs itt számodra biztonságos hely - elűzik.
- Ne mozogj, pajtás! - szólítja meg Biba, - hagyd abba a ficánkolást, nem akarnak bántani, ne mozdulj! Minél többet csavarod, annál jobban bántod magadat és a kökörcsineket.
Szeret engedelmeskedni, lenyugodni, abbahagyni a ficánkolást, majd az kökörcsinálak kibontják a csomózott csápokat, és elengedik.
- Szegény, barátom, - sajnálja a halat Biba, - ne aggódj, ne add fel! Még mindig csak egy kis darabot kerestünk a világból, még semmi sem veszett el - vigasztalja őt.
Rado kígyó némán folytatja az úszást, négy uszony mögött a Biba hal mögött. Egész teste fáj, a fény az aljára húzódik, cikk-cakk vonalat hagyva. Már nem akar új otthont keresni.
Abban a pillanatban Bibine megvilágít egy nagy homokdűnét. Mindketten megállnak egy pillanatra, és előre néznek.
- Itt is nagyon szép, mit mondasz? - mondja Biba. - Nézze, van egy elszabadult héj és nagyon érdekes korallok. És megint kövek és rés a kövek között. Olyan pontos, kettőre. Gyere, nézzük meg ott.
Rado kígyó - ezúttal óvatosan - közeledik a lyukhoz, és kikandikál. Az egyik kopogtató kilóg a lyukból, majd a másik, végül a régi remete feje.
- Itt is elfoglalt már - sóhajt csalódottan.
- De nem, nem, barátom - mondja a remete. - Nem ebben a lyukban lakom, hanem ott, a jobb oldalon, a kagylóban lakom - teszi hozzá és egy csapkodással mutat egy régi repedezett héjra. - Azért őrzöm ezt a lyukat, hogy senki ne foglalja el, amíg vissza nem tér a kígyó, amely a közelmúltig volt benne. Elment, nem mondta, merre tart, és mikor jön vissza, ezért minden nap itt takarítom. Már volt néhány érdeklődő, de nem hagytam cserben. Mindenkinek meg kell lennie egy hely a tengerfenéken, ahova visszatérhet.
- És hogy nézett ki a kígyó, kérem? - kérdezte a hal Biba.
- Kedvesem, ezt nem mondhatom el neked. Még soha nem láttam. Vak remete rák vagyok.
- Baba! - hívja hirtelen Radót. - Én vagyok! Rólam beszél. Rögtön ez a hely számomra ismerősnek tűnt, mintha itt jártam volna korábban. Is. Bezárás. Mint otthon.
Kígyó Rado tehát visszatért oda, ahonnan jött. Dűnéjére, a kövek közötti repedésére. Most azonban a repedés olyan pontosnak tűnt, a korallok érdekesek és a homokdűne gyönyörű. Hálás volt a remetének, aki gondozta lakhelyét. Már nem panaszkodott, hogy sziklákon mászik és karmokkal kopog. Tudta, hogy egy jó remete gyűjti a törmeléket a tenger áramlatából. Rado Snake örült. Visszajött, otthon volt. És már nem volt egyedül, egy barátot hozott magával.