fénykereső

2012. október 15

Xénia Molnárová - a pozsonyi Színművészeti Akadémián végzett, a komáromi Jókai Színház színésznője. Játszott már szlovák és magyar színházakban (a Szlovák Nemzeti Színházban, az egyik magyar televízióban, Róbert magyar színész és rendező filmjében. Koltaiho Világszám, World Issue, 2004, a Kegyetlen örömök (Juraj Nvota, 2002) és a Kajszibarack-sziget (Peter Bebjak, 2011) szlovák filmekben.

Hatalmas záporban telefonon navigál, valójában csak megismétli hozzám intézett címét. Megpróbálom megnevezni, amit látok: a bástya falát, az újságárust, a zöldségboltot, az amfiteátrumot. Azt válaszolja, hogy fogalma sincs arról, hol vagyok, mert csak nemrég költözött be, nem ismeri a környéket. De három perc múlva az ajtónál vagyok. "Amióta itt vagyok, ugyanúgy járok a színházig és vissza. Nem is ismerem a mellékutcákat. ”Xénia Molnárová Komáromba költözött Radzovcéből Lučenecről. Színésznő magyar és szlovák színházakban, valamint magyar és szlovák filmekben.

Erő, lendület, szenvedély. Így jellemeznélek három szóval. Hogyan láthatták a tanárai a Pozsonyi Művészeti Akadémián?

Pont úgy láttak engem. Mint egy harci amazon, amely az akadályok ellenére megállíthatatlanul halad előre. Van egy mondatom az Ördög nem alszik című játékban: "Ilyen ember még nem született, akitől megrémülnék." Soha életemben ezt nem mondanám. Ez nem lenne igaz. Félek a férfiaktól. Nagyon rossz tapasztalatom van.

Tehát rosszul sejted az embereket?

Szinte mindenkinek el fogok hinni. Naiv a részemről. Harmincas vagyok, és mégis! Elég néhány jó szó, és már azt gondolom: Ő a kiválasztott. Feladom. Nem fizikailag értem, hanem mentálisan. Ha valakit kedvesnek tartok, ráönthetem az egész életemet. Szeretni és szeretve lenni. Ez a legfontosabb, nem? Ennyit a főiskoláról: Zuzana Kronerová volt az osztályom. Fantasztikus színésznő, szeretem a játékmódját. Nagyon megkedvelt minket, továbbra is figyeli, hol tartunk a pályáján - a szakmán, de amit négy év alatt megtanultam a szakmáról, azt Petr Mankovecký osztályában tanultam. Mindannyian beszélgettünk vele, de kemény volt az osztályban. Ott kellett fellépnünk. Sokat tapasztaltunk ebben a négy évben, de még mindig el kell mondanom, hogy szeretnék még jobban megismerni egymást. Sajnálom, hogy nem tettem, de már nem akarok aggódni a múltbeli dolgok miatt. Legjobb esetben eljátszom azzal a gondolattal, hogy mi történne, ha visszatérnék bizonyos helyzetekbe és kijavítanám azokat. Például kifejezném, hogyan érzem magam. Még most sincs bátorságom erre. A színpadon igen, ott nem zavar. De privátban igen.

Kellene valaki?

Az áramkör nagyon szűk lett. Óvoda, színház, otthon. Nincs esélyem új emberekkel találkozni, és eléggé zárt vagyok, ami nem jó. Sokat gondolkodom azon, hogy jó helyen vagyok-e, mert a színház miatt nagyon sok mindent elvesztettem, ami a magánéletemben fontos dolog volt. Családi vagyok. A mai napig fáj, hogy a szüleim elváltak. Szerencsére jó a kapcsolatuk, de nincsenek együtt. Felnőttként nem tudtam kezelni. A szeretettől kezdve a figyelemen át az anyagi segítségig a legtöbbet kaptam tőlük. Amikor otthon vagyok, édesanyámnál találkozunk, sokáig beszélgetünk, de aztán fájdalommal a szívemben rá kell jönnöm, hogy apám hazamegy. A családom szétesett, aztán a másik. Itt vagyok, egy kisvárosban, és néha úgy érzem, a lelkem olyan, mint egy hordó, amelyből víz folyik, de nem lehet kitölteni. A válással kezdve valószínűleg életem legnehezebb ideje. Egy ideig a chotíni házunkban laktam, de akkor a volt férjem költözött oda, én pedig Komáromba jöttem. Chotínban egyáltalán nem tudtam fizikailag irányítani az egész háztartás és az élet szervezését. Kert, tető, kazán - mindig meg kellett javítani valamit, és egy kisgyerek…

Nincs kert vagy kazán…

… A kád csak eltömődik, a párkány leesik, festeni kell ... De van egy kollégám, Mokosa Attila, aki egyben mentális barátom is, az ő segítségével sikerült rendbe hoznom ezt a kétszobás lakást. Ő itt van, amikor szükségem van valamire. Szüleim kétszáz kilométerre vannak, volt férjem szülei Kassán élnek, így egyedül vagyok itt Adorján fiammal. Zoli volt férjem is segít, de neki is megvan a maga élete. Hová tegyem a babát, amikor este játszom? Ez a legfontosabb kérdés. Adorján hatéves, szeptemberben megy iskolába, erős támogatásom Mónika, fiam legjobb óvónőjének édesanyja, Katika pedig színházi büfében. Rajzokat és jegyzetfüzetet veszek, hogy Adorjan rajzolhasson és meséket nézhessen, amíg anyukája a színpadon van. De ez nem helyes.

Sárbogárdi Jolán, az ibusári vasútállomás pénztárosa, amelyet ilyen nagy sikerrel játszottál el a Jókai Színházban, szintén nagyobb boldogságra és örömre vágyik.

Két és fél órán át voltam a színpadon, de a mai napig nem felejtettem el egy szót sem ebből a szerepből. A magyar drámaíró, Spiró György Prága című darabja is hasonló, ott játszunk Mokos Attillal, de Ibusár a kedvencem.

Hálás lehet a játék szerzőjének, Parti Nagy Lajosnak. Ez egy játék, amely a személyedre, a lelkedre, a testedre íródott.

Azt is súgta nekem, amikor az előadást nézte: "Neked írtam." Óriási élmény volt. Az ismertetőre a jól ismert magyar íróval, Závad Pállal együtt érkeztek. Tíz perccel hét előtt megtudtam, hogy itt vannak. Olyan rossz érzés volt, hogy azt hittem vége, mindent elfelejtettem. Negyvenhétszer játszottuk ezt a játékot, ezért töltötték le, mert már terhes voltam. A szövegeket könnyűnek találom, még akkor is, ha nehézek.

Az Apricot Island és a World Issue két filmjében a humor és az irónia mellett a temperamentumát is megmutatta.

Nagyon elégedett voltam mindkét lehetőséggel, de ez utóbbi, Koltai Róbert magyar színész-rendező filmje hosszú utat tett meg. A magyar színésznő, Koltai volt felesége, Pogány Judit a Kisvárdai Színházi Fesztiválon látott engem az Ibusár című előadásban, és a Világszám című film egyik kávézójába jelölte. Arra gondoltam, hogy több közül választanak, de csak egyedül voltam ott, és amikor sikerült az első jelenet, amelyben könnyedén irányítottam az ágyban Gáspár Sándor színészt, akkor engem választottak. A barackszigeti vendéglős pedig nagy étvágyú nő. De a világszámban betöltött szerep mellett köszönhetem ezt a lehetőséget valami másért. Olyan fontos magyar színészek társaságában gyönyörködhettem, mint Bács Ferenc, Tordy Géza és Jiří Menzel. Most két szlovák film premierjére várok, az egyik Köszönöm, Nos címmel, amelyben Mokosa Attila nővéremet, a másik Dušičky-t alakítom, ahol a pszichiátriai osztályon főnővér szerepet kaptam. És én sem vagyok a színházban. Terkát játszom Móricz Zsigmond Sári bíró játékában.

Tehát látja a fényt az alagút végén ...

És mások problémái, tragédiák. Ekkor kérdezem magamtól, mi a problémám. Nagyon jó lenne a hétvégén anyához ugrani csirkehúslevesért, aztán apához teázni. Ez segítene nekem. De szerencsére itt van Erzsi néni, aki a mentális barátom, és bármikor megállhatok mellette, akár egy leves tányéron is. De az élet éppen azért szép, mert bármi megtörténhet. És ezért szar, hogy meg fog történni. Valahol olvastam, hogy többé nem leszünk múltunk állandó lakói, és csak alkalmi látogatók vagyunk. Az az igazság, hogy vágyom a szerelemre. Nem érzem teljesnek az életemet. Erre még várnom kell egy ideig. De ha szükséges, százszor kezdem újra.

Szöveg: Szabó G. László, Fordítás: L. B. (megjelent a Vasárnap hetilapban)