Ahol volt, ott volt, volt egykor egy régi Prešporok. Ez a régi Prešporok pedig annyira tarka és toleráns volt, hogy egyszerre többféle nyelv, kultúra és vallás virágzott benne. Nemcsak a németek, a magyarok és a szlovákok találtak otthonra benne, hanem a zsidók is, akik számára külön városrész (az úgynevezett gettó) nőtt fel itt a 19. század végéig. A helyi zsidó közösség virágzása idején Prešporok három zsinagógával, egy világhírű rabbival és gazdag kulturális élettel rendelkezett.
Ma szinte semmi sem maradt fenn: a második világháború náci népirtását felváltotta a kommunista pusztítás, amelynek következtében az egykori hatalmas zsidónegyed utolsó maradványai a földig rombolták az 1970-es évekig. Jelenleg egyre nagyobb az érdeklődés Pozsony és ezen belül a helyi (egykor nagyon aktív) zsidó közösség története iránt, amely után csak néhány rejtett nyomot fedezünk fel. Ma a város ismét büszke Chatam Sofer rabbi örökségére, akinek emlékműve a világ minden tájáról vonzza a látogatókat. A Zámocká utcai ortodox zsinagóga, amelyet a 18. század végén építettek, majd a 19. század közepén újjáépítettek, az 1960-as években lebontották, és bár az 1990-es években holokauszt-emlékműként való helyreállításának gondolata megsemmisült. nem sikerült. A Rybné náměstí lenyűgöző neológiai zsinagógája, valamint a zsidónegyed többi része az 1960-as években áldozatul esett az SNP híd építésének. Az 1920-as években épült Heydukova utcai zsinagóga, valamint a Židovská utca egy része még mindig áll, de a megnevezettek közül az utolsóban alig találjuk az eredeti épületet.
Az ünnepek mellett a zsidó mesék olyan történeteket is bemutatnak a mindennapokból, amelyek főszereplői maguk a zsidónegyed lakói. A szegény cipész Leo Nágel, aki levelet írt az Úristenhez, a kis Mendel, aki megújította a "titkok kamrájának" hagyományát, az öreg tanár Mojše Schneider, akiről a leveleket elmesélt történetek, a vízhordó Jossele segített titokzatos jótevő, és a pozsonyi ág Unreich Dávid, amelyben a helyiek bíztak, mint a prágai zsidók, az agyagos óriás Golem. Mindezeket a kedves történeteket összekapcsolja a kölcsönös segítség, a megértés és az összetartozás fontosságának gondolata. A könyv befejezése sajnos szomorú: az utolsó mese hőse - a birkózás világbajnoka, David Unreich - nem tudta megnézni a második világháború atrocitásait, és becsületes, fiús küzdelemre hívta ki a német diktátort. Azonban nem jelentkezett be, így David soha nem nyerhette meg ezt az egyetlen mérkőzést, nem tudta megmenteni azt a közösséget, amelynek része volt, és amelynek tagjai értelmetlen gyilkosság áldozatai lettek.
A szomorú következtetés ellenére a könyvet nyugodt légkör jellemzi. Az a tény, hogy azóta szinte nyom nélkül eltűnt a mi valóságunkból, hozzáadja a mesét és az egzotikát az általa ábrázolt világhoz - és a legintenzívebben a régi, titokzatos történetekben él. Minden mesében a felszínre hatol az ősi tudás, vallási tapasztalat és az etikai hagyomány, amely az egész nyugati világ kultúráját jelentősen alakította. A fent említett rendkívül generációs generációk óta tartó élményt pedig ilyen egyszerű történetekben őrizték meg és terjesztették a leghatékonyabban. A Židovská utcai mesék szerves részét képezik ennek a hagyománynak.
Viera Kamenická, aki a pozsonyi zsidó közösség történetét kutatja, alaposan ismeri életét, szokásait és hagyományait, de a könyv legnagyobb pozitívuma az a személyes hangvétel, amelyben az olvasókkal beszél. A megfogalmazott szándékot a szerző saját illusztrációi is alátámasztják, ill. több fénykép a könyv végén zsidó gettót ábrázol a régi Prešporkban. Ahogy azt már megszokhattuk az OZ Bratislavské rožky címeivel, tájékozódásunkat megkönnyíti a mai olvasók számára gyakran ismeretlen kifejezések szótára is. A könyv 2017. évi szlovák kiadása után Csanda Gábor hiteles fordításának köszönhetően a magyar olvasók már belenézhetnek a zsidó mesék dobozába. És bár a régi Schneider tanárnő egykori tanítványai már nem szaladgálnak a mai Pozsonyban, a könyv olvasása közben legalább egy ideig megosztják velünk bölcsességüket.