A konyhában 15-en is voltunk, ami elég volt a konyha méretéhez. Nincs kétségem afelől, hogy Szlovákiában, ahol megpróbáljuk maximálisan megszorítani a munkaerőt, öt, maximum hét ember elég lenne. Tehát a munkatempó elfogadható volt, ami szerintem elég fontos, ha nem akarja, hogy undorodjon a munkájától. Nem gépnek éreztem magam, hanem embernek. Kaptam elismerést vagy köszönetet egy jól elvégzett (néha túlzó) munkáért, de ez megfelel egy embernek. Ami azonban kissé irritált, az a főnökünk túlzott stressze volt, még akkor is, ha egyáltalán nem volt a helyén. A legtöbb dolog nem kímélte, ami egyrészt jó volt, másrészt viszont nem tetszett a szörnyű pazarlás. Életemben nem használtam annyi gumikesztyűt, műanyag tányért, evőeszközt, csészét, mint idén nyáron. Ugyanez vonatkozott az élelemre is, nem volt olyan, mint nálunk, hogy malackáknak, kutyának húst, vagy az ilyen komposzt számára különleges tartályokat tettem volna el. Ha nem mindent a kiadásokból emésztettek fel, akkor legfeljebb néhány dolgot le lehetett fagyasztani (ezeket a tábor végén még mindig nem használták és dobták el), de a legtöbbet közvetlenül a kukába dobták.
Különleges kategória volt a hulladékválogatás is. Válogattunk papírt, fém csomagolást és műanyagokat, de mégis egy hatalmas edénybe dobtuk őket. Remek lehetőség új munkahelyek teremtésére, mert a válogatott hulladékot szakosodott cégek továbbra is válogathatják válogatott hulladék-válogatás céljából. Ebben az összefüggésben nem említhetem Sofia szemétmasztiffunkat (szemetes kutyát). Öreg nőstény volt, a bátyám szerint, aki harmadszor volt ebben a táborban, olyan kutyás matuzalem volt, mivel minden nyáron úgy nézett ki, mintha állítólag az utolsó lenne. Ben tanácsos kutyája volt, amelyet véleményem szerint Szófia valószínűleg csak a tábor elején látott, amikor elhozta, és a végén, amikor meglepődött, hogy csodálkozva hazavitte. élő. Leggyakrabban a kukában barangoltunk. Nem mintha nem volna mit ennie, mert jól legeltették, de valószínűleg a hobbija a táskák tépése és azok tartalmának elfogyasztása.
A konyhában színkódolt ételeket fogyasztottunk aszerint, hogy húsételeket vagy tejételeket készítettünk. Zsidó tábor volt, így a hús- és tejtermékeket nem szabad együtt tálalni. A húsételeket főleg baromfiból és kivételesen marhahúsból készítették. Minden péntek szombat volt (a zsidó vallásban ez a hetedik, a hét ünnepnapja, azaz szombat, de pénteken kezdődik közvetlenül naplemente előtt. Ez a pihenés és az imádság napja), amelyért sült csirke, burgonyapüré (szintén héjával) készítettünk.) és epersalátát. Az ünnepi Challah (kenyér), amely karácsonykor nézett ki, nem hiányozhatott az asztalról. Soha nem emlékeztem, hogy hívják, ezért Paschának (gregorián ünnepi sütemény) vagy karácsonynak hívtam. Mivel elég gyakran volt csirkénk, a harmadik Sabbat után kezdtem utálni. Bor helyett szőlőlevet kínáltak a gyerekek miatt, ami színében és ízében a legjobban emlékeztetett rá.
A bab szintén nagyon gyakori összetevője volt az étrendnek. Amit előkészítettünk belőle, nem merném utótagnak nevezni, mert az amerikaiak számára nem létező szó, mint pl. nád, de babszem. Semmi sem történhet meg, ha összekeverjük a főtt babot és összekeverjük a reszelt sajttal. Csak várjon egy kicsit, amíg lehűl, és nagyon nehéz lesz kiszedni a kanálból. A babfogyasztás mindig a Félelem a Denistől című film jelenetére emlékeztetett, ahol Denis a megkötött rablóbabot etette. ki tudja miért? A brokkoli még egy alapanyag volt a menüben. Tudom, hogy egészséges, és nincs gondom a fogyasztásával, de úgy gondolom, hogy még nagyobb csodákat is el lehet vele érni, mint csak vízben forralni, és így vonakodva köretként tálalni. Nagyon értékeltem azonban, hogy minden nap volt egy salátabárunk, amely klasszikus zöldségekből állt: paradicsom, paprika, uborka, sárgarépa, sötét olajbogyó, salátalevél stb. Volt bab is, de nem klasszikus, hanem garbanzo bab (csicseriborsó), amely kerekebb és sárgásabb színű. Többféle kötés közül lehetett választani, mint pl olasz, francia, tanya, édes hagyma és mások. A Metróban mindet otthon találja.
Még Walmartról, erről az amerikai Tescóról sem tudok nyilatkozni. Több látogatás után rájöttem, hogy a Walmart létrehozza saját, saját ügyfélkörét, amelyről megfelelően gondoskodni tud. Korábban egyetlen szupermarketben sem láttam ennyi szó szerint undorítóan elhízott embert. Ha csak olvasott vagy hallott az elhízásról az Egyesült Államokban, még mindig nincs megfelelő képe. Csak akkor, ha a saját szemével látja, amikor sokkol, de csak akkor érkezik meg, ha egy túlsúlyos ember vesz körül egy elektromos kocsin, a Walmart által biztosított kosárral. Még mindig megértettem, hogy egy ilyen személy autóval jön a szupermarketbe (az USA-ban az infrastruktúra nem nagyon támogatja a gyalogosokat, mert egy autó szükségszerűség, nem lehetőség), de ez szó szerint bekapcsolta.
A végén visszatérek a táborba. Nekünk is voltak hamburgereink a táborban, de a hús valóban hús volt. Azt kell mondanom, hogy ebből elég sokat ettem. Gyakran csirke- vagy halrögökkel lengettünk, de elismerem, hogy nem láttam különbséget közöttük. Gondolom, csak a csomagoláson szereplő név szerint különböztek egymástól. A gyerekek azonban éppúgy szerették őket, mint a krumplit. Nos, nem tettem a kezemet a tűzbe, amiért megmutattam nekik nyers burgonyát, hogy tudják, mi az. Nem szabad megfeledkeznem a tipikus amerikai sütikről, ami nagyon megtetszett, mert nagyon ízletesek voltak, bár kalórikusak, de nem annyira eltúlzottan édesek, mint más sütemények. Gyanítottam, hogy az USA-ban cukor helyett lisztet, liszt helyett cukrot használnak sütésnél. Édesített póttagok édesítve.
Ezeket a megfigyeléseket azonban nem akartam édesíteni, de nem is beárnyékolni az Egyesült Államok képét ebből a szempontból. Csak szerettem volna összefoglalni tapasztalataimat és benyomásaimat. Ez a nyár óriási élményt, számomra nagyszerű emberekkel való találkozást, de összehasonlításra is lehetőséget adott. Rájöttem, hogy sok dologból kell példát venni, de olyan is, amin nem változtatnék. Az egyik a konyhánk. Nem annyira a konyha, mint inkább a hozzáértésünk. Ezért úgy gondolom, hogy ebben a trendben nem veszünk példát nyugatról, és nem válunk gyorséttermi kultúrává.