sérülések

"Ha nem volt Skype, anyám hogyan látta a nagyszüleit?" - kérdezte tőlem az 5 éves unokám.

Hmm, nem számítottam erre a reakcióra, amikor nemrég azt mondtam az unokámnak, hogy az anyjának gyermekkorában nem volt Skype. Ok, ez jó megfigyelés volt a részéről. A Skype szó szerint életének része - gyakorlatilag születésének pillanatától kezdve.

Amikor egy hónapos volt, szülei elmentek New Yorkból, hogy Jeruzsálemben tanuljanak egy évre. A Skype-on keresztül nagyapámmal nagyapánk első fejlődését néztük, bujkáltunk vele, és több ezer kilométerről altatódalokat énekeltünk neki.

Manapság rendszeresen belépünk otthonunkba minden vasárnap egy számítógép képernyőjén keresztül. Együtt nézünk tornát, együtt olvasunk könyveket és játszunk vele és kishúgával - mindezt csak a gomb megnyomásával.

Legidősebb unokám teljesen más lett, mint az anyja és én. Közeli rokonai három kontinensen szétszórva az elektronikus világ nagyon kézzelfogható számára. A Skype-on keresztül meglátja nagyszüleit az Egyesült Államokban, nagyapját és más rokonait Izraelben és Afrikában. Amikor először találkozott személyesen nairobi unokatestvérével, unokánk rámutatott, hogy a Skype-ról már ismerik egymást.

Másrészt a lányom Boston külvárosában nőtt fel, helyi nagyszülők jelenlétében, akiket gyakran meglátogatott, és akik aktívan részt vettek az életében. Anyósom Középnyugaton élt, és évente csak néhányszor láttuk őket. Ami engem illet, még mindig emlékszem, hogy vasárnap után vasárnap látogattam meg bevándorló nagyszüleimet, milyen jól ülök, miközben szüleim olyan nyelven kommunikálnak, amelyet nem ismerek vagy nem értek.

Elismerem, hogy irigyellem a barátaimat, akiknek unokái a közelben laknak, és akik rendszeresen felveszik az iskolát. Nincs sok türelmem más barátok panaszai iránt sem, akik úgy gondolják, hogy gondozniuk vagy segíteniük kell unokáikat, mert felnőtt gyermekeiknek nagyon sok munkájuk van. Szerencsés vagyok azonban, hogy csak három órát élek autóval a gyerekektől, így a Skype havonta egyszer kiegészíthető egy találkozóval.

Visszatérek az unokám kérdésére: "Hogyan találkozott anya a nagyszüleivel?"

Első pillantásra egyszerű kérdést tett fel, de a valóságban ez sokkal bonyolultabb. Ha egy kisgyerek a Skype-ot látja a kommunikáció elsődleges módjának a családban, akkor mit mond a családi kötelékekről és a családjaink kapcsolatai jövőjéről?

Igen, az elektronikus kommunikáció lehetővé teszi a családok számára a kapcsolattartást oly módon, ahogyan az előző generációk nem is álmodhattak. A mai rendkívül mobil társadalomban a Skype, a Facebook és hasonlók váltak a fő kapcsolatokká a világszerte szétszórt családok között. Kíváncsi vagyok, mennyire örült volna anyósom, ha szabálytalan látogatások vagy fényképek reményében reménykedhetnek az unokákkal Massachusettsben, Floridában és Kaliforniában. Ma megdobban a szívem, amikor látom, hogy az unokám megcsókolja a számítógép képernyőjét.

Kérdezem magamtól: ha a családi kommunikáció egyetlen gombnyomásra csökken, ápolhatjuk-e egyáltalán az értelmes családi kapcsolatokat az elektronikus világban? A technológia csökkenti az emberi kötelékekkel szemben támasztott elvárásainkat, és arra késztet minket, hogy másokat tárgyként kezeljünk (ahogy Sherry Turkle professzor javasolja könyvében: "Együtt: Miért várunk többet a technológiától és kevesebbet egymástól?") ?

Végül is a gyermek azt gondolhatja, hogy a számítógép leáll, és a "látogatás" véget ért. Ezt sajnos a saját tapasztalataim alapján nagyon jól tudom.

Amikor túlságosan támaszkodunk az elektronikus kommunikációra, csökkentjük az érdemi emberi párbeszéd esélyét, amely személyes kapcsolatba kerül - ideértve az érzelmi terhet és másokat is. Amikor vacsora közben türelmesen hallgatjuk ugyanazokat a történeteket és poénokat a családi asztalnál, fontos zsidó értékeket tanítunk, miközben kitöltjük az emlékek adatbázisát.

Ha a látogatások elsősorban számítógépes képernyőn zajlanak, akkor kétlem, hogy egyáltalán felmerülhetnek-e az említett állandó családi emlékek. Emlékeznek majd az unokáim, hogyan olvasok tőlük hetente könyveket? Amire emlékezni fognak?

De egyelőre megvárom azt a rövid telefonhívást: "Nagymama, el akarsz lopózni?"

(Paula Jacobs a Kveller bloghoz, Lucia Kollárová fordítása)