Creed vs. Drago másodszor.

creed

Nem sikerült menteni a módosításokat. Próbálja újra bejelentkezni, és próbálkozzon újra.

Ha a problémák továbbra is fennállnak, kérjük, forduljon az adminisztrátorhoz.

Hiba történt

Ha a problémák továbbra is fennállnak, kérjük, forduljon az adminisztrátorhoz.

Amikor az első Rocky negyvenkét (!) Évvel ezelőtt meglátogatta a színházakat, egyik alkotó sem sejthette, milyen időtlen dolgot alkotott. Ez a sorozat minden kvalitatív esést ellenállt, és még egy második lélegzetet is sikerült elkapnia.

Remek ötletnek bizonyult az Adonis Creed felé fordítani a figyelmet. Az egység jelentős sikereket ünnepelt, sőt harcolt az Oscar-díjakért. Ami úgy tűnt, mint egy összeállított pép, az végül diadal volt.

Bár a siker egyik fő mérnöke, Ryan Coogler rendező (ő a Fekete Párducot részesítette előnyben) elhagyta a folytatást, az egész sorozat lelke Sylvester Stallon formájában nem árulta el gyermekét. Ismét forgatókönyvíró, producer és színész pozíciójából. Tehát hogyan sikerült az "olasz mén" következő (már hetedik) visszatérése?

Az egykori bokszbajnok, Apollo Creed Adonis fia (Michael B. Jordan) utoljára tiszteletet szerzett a ringben, és végül eléri azt a címet, amire apja büszke volt. Rocky Balba (Sylvester Stallone) segítségével megtette, amit akart, de a múlt kopogtatott az ajtaján.

Ivan Drago-nak (Dolph Lundgren), az apja haláláért felelős férfinak Viktor (Florian Munteanu) leszármazottja van. Kihívja Adonisát egy párbajra, és ugyanolyan kibékíthetetlen, mint apja egykor volt. Ez az életről szól.

A Creed II nem kivételes projekt. Ragaszkodik a saga hagyományához, nem próbál megdöbbenni, és őszintén szólva nem is tartozik a történet legjobb részeihez. Ez azonban nagyon jól végzett munkát hoz, és pontosan megadja a hallgatóságnak azt, amit várnak.

Tehát megnézzük a sorozat összes bevált összetevőjét. Rocky "bölcsessége", edzőmontázs, jól leforgatott bokszmérkőzések és még egy legyőzhetetlennek tűnő ellenfél is. De érdemes meglátogatni a mozit? Határozottan igen. Vagyis ha konzultál a rajongókkal.

Minden úgy van, ahogy lennie kell, és senki sem próbál itt új közönséget kötni. Michael B. Jordan és Sly színvonalas színészi teljesítményt nyújtanak, a szereplők továbbra is érdekesek, a dilemmák pedig megfelelően végzetesek. A jelenlegi ellenfelek is nagyon sok hitelt tulajdonítanak ez utóbbinak.

A Dragov család birtokolja a legérdekesebb dramaturgiai ívet. Apához hasonlóan Viktor is egy gép, amely nem csak beszél. A durva homlokzat alatt azonban egy legény rejtőzik, akit a sors megpróbált, aki igyekszik a legjobb lenni, és ugyanakkor visszahozza a ragyogást a családi menübe.

Dolph Lundgren, évekkel ezelőtt idős és megalázott ökölvívóként könnyen a film főszereplője lehetett. Van motiváció, saját démonok és meglepő adag emberiség. Ezért kár, hogy ez a pár nem kapott több helyet.

A film egyik fő témája a szülői kapcsolatok utódokkal (élő vagy holt). Lehet, hogy sok olvasó csak megforgatta a szemét, mert még mindig gyorsan és dühösen közelítünk a családi kérdésekhez. Az utolsó mondat kissé ironikus, de Dominic Torrettel és játékával összehasonlítva kiemelkedik a Creed alkotóinak megközelítése.

Érettebb, és érezhető, hogy Stallone-nak van tennivalója, a film pedig kissé emlékeztet Eastwood későbbi darabjaira. A doboz kulisszái tehát kötelező talmi szerepként szolgálnak arról, amiről a film valóban beszélni akar. Vannak itt gyerekek, akik megbirkóznak a családi démonokkal, és a hátukon az a feladat áll, hogy önként (ne) foglalkozzanak velük. A szülők pedig védő kezet fognak felettük csavargóik ismeretében.

Ha az előző bekezdések után attól tart, hogy könnyes dráma, akkor ez nem így van (bár néhányat hagyományosan zsebkendőből húznak ki). A felvételek viszonylag nagy részét a sportnak szentelik. Rengeteg meccs van, miközben izgalmasak, magával ragadóak és jól filmesek is. Bár nem annyira, mint legutóbb.

Az új rendező, Steven Caple Jr. (A föld) filmje nem olyan jó, mint elődje. Ahol Coogler hosszú egylövéses játékokkal, szerkesztéssel, hangzással és hevességgel játszott, a második még mindig egy apró lépést jelent. A legtöbb technikai finomság a múltból származik.

Ha bármit is hibáztatnom kellett volna a filmért, az zene. Az olyan égők helyett, mint a Gonna Fly vagy a Tigris szeme, cserélhető rapet fogunk látni, és Ludwig Göransson hangszeresei messze vannak Bill Conti eredeti dallamaitól.

Ettől szenved leginkább a tréningmontázs, amely a zenének köszönhetően az egész saga leggyengébb. A hallgató füle éppen akkor ver, amikor régi motívumok hallatszanak. Távolságra megy ez még mindig a legjobb dal, amit egy hasonló film elképzelhet, és amikor megjelenik, pontosan ez az a nosztalgikus és érzelmi töltet, amelyet a Rockytól várunk.

A Creed II minőségi film, és a legfőbb megbánás az, hogy nem hasonló meglepetés, mint a hároméves újraindítás esetében. Ha azonban rájössz, hogy ez a sorozat nyolcadik része, valószínűleg nem is alakulhatott volna sokkal jobban. Erős, átlagon felüli műfaj, amely nem szégyelli elődeit, és több mint két órán át elkobozhatja, vonzhatja és lebonthatja.

Tízpontos skálán ez egy kicsit gyengébb nyolc, aki becsülettel teljesítette a feladatot, és pontosan azt hozta, amit elvárnak tőle anélkül, hogy hamis hangok szerint játszott volna. A következő részt azonnal megadnám a beállított minőséggel. Rocky egyike a legendáknak, naivitása és vitalitása több mint négy évtizede inspiráló az első ringbe lépése óta.