Egy olyan személy személyes nyilatkozata, aki nemrégiben tapasztalta "depressziós" poklát, és akivel alkalmam volt együtt dolgozni a holisztikus orvoslás gyakorlatán. Ezúton szeretném megköszönni L. asszonynak a hajlandóságát megosztani és átadni érzéseimet és tapasztalataimat a Család olvasóinak.
Depresszió ez nem csak a rossz hangulat, a depresszió betegség. Gyakrabban fordul elő, mint azt első pillantásra gondolnánk. Az a személy, aki szenved, pokolban van, vagy ahogy L asszony találóan mondta: Benne lenni olyan, mintha sárba fulladna. Minél többet próbál, annál inkább belemerül, és úgy érzi, hogy nincs az az erő, amely megmentheti onnan.."
Depresszió - spoilerek gyártása?
Mindig erős személyiségnek éreztem magam, és eszembe sem jutott, hogy én - egy energikus és ellenálló nő - néha szenvedhessek egy ilyen "valamitől". Abban a feltételezésben éltem depresszió olyan dolog, amit az emberek többé-kevésbé kitalálnak - a véraláfutásokkal és kényeztetésekkel járó emberek betegsége, akik nem rendelkeznek elegendő fizikai aktivitással és erős akarattal. Meg voltam győződve arról, hogy amikor az ember megpróbálja, egy ilyen szomorúságállapotot legyőzhet például az imént említett tevékenység.
Egy nap azonban rájöttem "valami" gurít, hogy nem mondhatom el, hogy ennek soha nem lesz vége, és hogy senki sem tud segíteni rajtam. És én, aki mindig tudtam, hogyan kell mindennel foglalkozni, azt tapasztaltam, hogy segítségre van szükségem.
A depressziómat egy nagy családi probléma váltotta ki
Az indítást mindenképpen külső kiváltó tényező vezette - ez egy NAGY családi probléma. Természetesen eddigi életem során is szembesültem minden családban itt-ott felmerülő nagy problémákkal, de eddig mindig tudtam ellenük állni, meg tudtam oldani őket .
Hát ez? Túllépett azon, hogy képes vagyok irányítani a dolgokat, túllépett azon a képességemen, hogy elhiggyem, hogy ez valóság lehet. Ez egy olyan érzelem volt, amely elárasztott. A probléma meghaladta a megoldásom erejét. Nem tudtam vele foglalkozni. És ehhez még nagy csalódás, düh és tehetetlenség is hozzátartozott.
Álmatlansággal kezdődött.
Hirtelen nem tudtam aludni. A csuka csak nem jött és nem jött. Ami addig annyira nyilvánvaló volt számomra - este lefekszem, elalszom és reggel kipihenten ébredek - hirtelen elérhetetlenné vált számomra.
Ez az állapot hetekig tartott. Logikus, hogy az álmatlanság tele volt fáradtsággal és azzal együtt étvágytalanság.
Szóval elkezdtem altatót szedni. Olyan ember vagyok, aki mindig ellenállt a gyógyszeres kezelésnek. Ezért fogtam fel hátrányként és veszteségként, amikor most nem tudtam aludni gyógyszer nélkül. Éreztem a saját kudarcomat.
Érdekes, hogy hiába sikerült elaludnom a gyógyszeres kezelés után, az alvás olyan "mesterséges" volt és Nem éreztem magam kipihenten utána, Nem tudtam kihozni belőle az erőmet.
Energikusan a nullán voltam. A testem tudatta velem, hogy teljesen kimerült. Fáradtság, fáradtság, fáradtság reggeltől estig. Ekkor értettem meg, milyen halálra fáradni! Nem csináltam semmit, nem tettem semmit, és ha tettem valamit, teljes erőmmel tettem.
Álmatlanság, étvágytalanság és fogyás
ez azonban számomra sokkal kisebb probléma volt, mint azok az érzések, amelyeknek nem tudtam ellenállni, mint például a kilátástalanság, a tehetetlenség, a képtelenség bárminek tetszeni. Optikám csak pesszimista dolgokra volt beállítva, nem tudtam érzékelni a jót, és a rosszat láttam mindenhol és mindenben.
Nem élveztem semmit.
Nem érdekeltek azok a dolgok, amelyek régebben érdekeltek. Nem tetszettek azok az emberek, akik tetszettek.
Szerettem volna bemászni egy lyukba, mint egy egér, és valahogy elaludni ezt a csúnya állapotot, de nem tudtam aludni. És a legrosszabb pillanatokban úgy éreztem, hogy sokkal jobb nem lenni, mint folytatni egy ilyen létben.
Az elején nem vettem észre, hogy a helyzethez szakértőkre van szükség. Azt hittem, legyőzöm azzal az akarattal, amelyről a környezetem meggyőzött, amiből gyakran hallottam: "pozitívan kell gondolkodnod, erősödnöd, ne hagyd el, próbáld meg, légy aktív. " Nem csak nem segített, de még inkább depresszióba taszított. Fokozta bennem a saját alkalmatlanságom, a saját kudarcom érzését. Az az érzés, hogy szégyelli, hogy nem tud legyőzni ebben az apátiában, hogy szégyelli, hogy nem tud kedvében járni szeretteinek, és az ő költségükre van, hogy nem tudja legyőzni a pozitív gondolkodást. Rettenetesen elégedetlen voltam magammal.
Körülbelül négy hónapig éltem, hisz mindezt álmatlanság okozta és nem is gondoltam a depresszióra, bár utólag rájövök, hogy akkor már a depresszió szinte összes táblázatos tünete kialakult. Fokozatosan azonban rájöttem, hogy nem vagyok képes kezelni ezt a helyzetet, és kívülről kell segítség. Olyan állapotban voltam, hogy bárhová elmegyek, orvoshoz, homeopáthoz, gyógyítóhoz, sőt pszichiáterhez is, ha ez segít nekem.