berlini

Merkel német kancellár a berlini falnál. Fotó: TASR/AP

Ma megemlékezünk a berlini fal leomlásáról, egy eseményről, amely Németország egyesüléséhez és Európa új formájához vezetett, és sokak számára a kommunizmus végének szimbólumává vált. Bár történelmi esemény volt, ez az utolsó jelző kissé tévesen tulajdonítható a falnak. Ugyanis 30 évvel ezelőtt, novemberben a lengyel miniszterelnököt több mint két hónapja Tadeusz Mazowieckinek hívták, és a Magyar Demokrata Fórum és a Fidesz több mint egy éve létezik Magyarországon. 89 nyarának végén, egy finnországi látogatás alkalmával Gorbacsov szóvivője azzal viccelődött az újságíróknak, hogy Brezsnyev doktrínája már nem érvényes, hogy Sinatra doktrínája váltotta fel, annak szellemében, hogy magam csinálom - Kelet-Európában mindenki a maga módján teszi, ujjal mutatva a lengyelekre és a magyarokra.

Nem véletlen, hogy Lengyelországban bukott a kommunizmus, mint ahogy nem véletlen, hogy a vasfüggöny először Magyarországon tört meg. Ma, mivel sokan Varsóra és Budapestre tekintenek, számolniuk kell a történelem hasonló eseményeivel, amikor ezek az országok eldöntötték Európa keleti részének sorsát. Felfogták Lengyelország és Magyarország különleges helyzetét a Kremlben is, a háború óta ott voltak csapataik, nem úgy, mint nálunk 1968 után. A kommunizmus bukásáról sem Németországban, sem más országokban, így a miénkben sem döntöttek. A vörös totalitarizmus végének szimbólumának tehát a lengyel kerekasztalnak kell lennie, nem pedig a berlini falnak.

Ez nem változtat azon a tényen, hogy a berlini fal (még a korábban megosztott Berlin is) fontos szerepet játszott a kommunizmus történetében. Végül is a második háború utáni Hitler fővárosának megalázásának és megosztottságának szimbóluma volt.

Itt van a kulcsa annak is, hogy miért nem élvezte egyetlen európai hatalom sem Berlin és Németország egyesítését. Thatcher és Mitterrand, valamint Mazowiecki lengyel miniszterelnök aggályokat vetett fel. A kulcs mindig Amerika szerepe volt.

A németek példátlan ajándékot kaptak Amerikától a történelem elvesztett háborúja után. Németország 1947 után a negyedik legnagyobb kedvezményezettje volt a Marshall-tervnek (ha figyelembe vesszük a birodalomhoz tartozó Ausztriát, harmadszor), hat évvel a NATO megalakulása után a Szövetség tagja lett és egyúttal annak ellenére, hogy azt tervezik, hogy külön nemzetközi konferenciát rendeznek a jövőről. Németország, ilyen konferenciára még soha nem került sor (és ezért nem rendezték szisztematikusan a háborús kártérítést). Németország vereséget szenvedett a háborúban, de gyorsan - és Amerika támogatásával - kulcsfontosságú ország lett a megújuló és integráló Európában. Ezt a szerepet még jobban ellátja a kommunizmus bukása és a megosztott nemzet egyesülése után.

Az egyetlen fő büntetés Németország számára a megosztottság, Berlin és az állam, a határok keleti változása és a kommunista rendszer keleten volt. A megosztott Berlin szimbólummá vált.

A megosztott várost a kommunisták nem tudták fal nélkül tartani, tíz év alatt több mint kétmillió német menekült át a Nyugaton keresztül Berlinen keresztül, így 1961-ben falat kezdtek építeni. Az a blokád, amelyet korábban (1948–49) megpróbáltak, nem működött.

Így Berlin egy falral kettévált, a megosztott Európa, a propaganda és a titkosszolgálatok, a film és a kultúra, a szabadság és a szabadság, a színes nyugati város és a szürke szovjet műhold ellentéte tökéletesen fotogén szimbóluma mindenki számára érthető.

Hirdető

Berlin megosztotta és felhívta magára a figyelmet, Kennedytől Reaganig. A valóságban azonban, amint Henry Kissinger (eredetileg németországi) monumentális munkájában rámutatott, a megosztott Berlin fontossága a világ számára alacsonyabb helyekre tolódott át Willi Brandt nyugat-német kancellárként való megválasztása óta. Brandt korábban a szabad Berlin polgármestere volt, épp akkor, amikor falat épített, irodává vált, Nyugat-Németország keleti politikáját megváltoztatta, elismerte az NDK-t, elismerte a keleti határokat, és de facto megalapozta mindazt, ami később vezetett Berlin és Németország egyesüléséig. Megkapta érte a Nobel-békedíjat is.

De van még valami, amit meg kell valósítani. Mindez nem sokkal azután történt, hogy a szovjetek elfoglalták Csehszlovákiát, felfedve Brandt politikai jellegét.

Brandt szenvedélyes szocialista (később a Szocialista Internacionálé elnöke), a nyugat-atlanti nyugat-németországi integráció határozott kritikusa és német hazafi volt. Biztosította pozícióját a nemzetközi porondon azzal, hogy Berlin polgármestere volt a fal építésének idején, és talán még inkább a nácizmus határozott kritikusaként (Németország háború útján elhagyta és norvég állampolgár lett), kissé az Adenauer baloldali változata (amely nem hasonlóság, inkább különbség és több kockázatot jelent, mint amilyennek látszhatna). Különösen Kelet-Németországgal szemben folytatott politikáját, amely a szovjet Csehszlovákia invázióját követően enyhítette a feszültséget, Nixon újonnan megválasztott amerikai elnök támogatta.

Bizonyos szempontból maguk a nyugatnémetek is eltávolították az ideológiai konfliktust, amely megosztotta nemzetüket. Brandt ellenére érezték az amerikai csapatok németországi jelenlétének előnyét, valamint a német televízió- és rádióállomások közvetítését szinte Kelet-Németország területén. Amerika nélkül a 20. századi Németország másképp nézett volna ki.

Hogy mindez mit jelenthet, a közeljövőben láthatjuk, amint az amerikai-német tengely tovább gyengül. A fordulópont az lehet, amikor a németek olyan hadsereget építenek, amely megfelel gazdasági és politikai hatalmuknak Európában.

Ezért ma, a fal leomlásának 30. évfordulóján helyénvalóbb Németországról, a geopolitikáról és az európai erőviszonyokról beszélni, mint a kommunizmus végéről. A berlini fal végével véget ér az egyetlen nagyobb büntetés Németország számára Hitler alatt. Bukása óta új korszak kezdődött. Amikor Mazowiecki, Thatcher vagy Mitterrand nem élvezte Németország újraegyesítését, nem azért, mert azt hitték, hogy a németek megosztottak maradhatnak, Berlin sem maradhat megosztott. Pontosan arra gondoltak, mi lesz a következménye a német hegemón egyesülésének Európában. A bányászat úgy érezték, hogy a történelem nem mehet másképp.

Ma azonban gratulálni kell a németeknek és a berlini lakosoknak, szabadságuk van. Egyetlen nemzetet sem lakó várost nem szabad falral elválasztani.