Eva Weissová-Slonimová Pozsony szülötte, gyermekkorát pedig kegyetlenül jellemezte a második világháború, amelynek során az európai zsidóüldözés szörnyű méreteket öltött.

Bnei Akiva

A Nézd meg a csillagokat egy olyan időszak emlékeinek könyve, amelyet legszívesebben kitörölnénk a történelmünkből. De nem törölhetjük emlékeinkből, hogy ne felejtsen el és ne ismételjen meg valami hasonlót a jövőben.

A holokauszt továbbra is sötét felhő, amely kiváltotta a hagyományt, a fordulópontot a zsidó történelemben, és Éva szerint "ez volt az utolsó búcsú egy bizonyos életmódtól".

Ezek egy gyermek emlékei, akik túlélték a holokausztot.
Nem durva könyv, alig 200 oldal, de egy érzékeny történet, amely nem hagy közömbösséget. Hihetetlen, hogy egy kisgyerek milyen gonoszságnak lehet kitéve.

Éva szülei menhelyeket készítettek gyermekeik számára, de alig tizenhárom éves Éva és húga, Marta nem kerülte el a deportálásokat, a nyitrai őrök elfogták és Auschwitzba küldték őket.

Történetében leírja az Auschwitz-Brzezinka koncentrációs táborban tapasztalt borzalmakat, ahol nemcsak számtalan brutalitásnak és erőszaknak volt tanúja, hanem kínzást, embertelen bánásmódot és a hírhedt Dr. Mengele orvosi kísérleteit is megtapasztalta.

1945-ben, miután Auschwitz felszabadult a szovjet hadsereg által, Évának és Martának maguknak kellett átmenniük egy darab háború sújtotta Európában, hogy visszatérjenek szülővárosukba, Pozsonyba és megismerjék szüleiket és testvéreiket.

Olvassa el a híreket A csillagok megtekintése:

Rossz előérzet
Palisades, Pozsony 1931 - 1938

A Palisades-i ház volt a játszóterem. Volt egy kis udvarunk, dróthálóval körülvett kerttel, amely nyáron nehezen érte az érett szőlőt. A padláson lógó ruhák között unokatestvéreinkkel katonákként játszottunk, divatbemutatókat tartottunk vagy társasjátékokat játszottunk. Egy délután felakasztottunk egy menstruációs szövetpárnát egy zsinórra, a fejünkre tettük és úgy vonultunk körbe a padláson, mint egy katona, különleges sisakokkal.

Játszottunk a gyerekszobában is, amely szomszédos volt a szüleink hálószobájával, és annak boltívéből a kertünkre nyílt kilátás. Az ablakpárkány alatt szénkályhák álltak, amelyeken Wohlschlager Mária nevelőnk télen melegítette levesünket, amikor megfagyottunk az iskolából.

Maria német volt, ezért németül beszéltünk vele és egymással. Az iskolában szlovákul tanultunk és beszéltünk, mivel ez volt a hivatalos nyelv. A szüleinkkel németül is beszéltünk, és minden alkalommal átálltak magyarra, amikor nem akarták, hogy megértsük őket.

A pozsonyi zsidó közösségnek két napközis iskolája volt. Az egyik ortodox volt, ezért nagyon tradicionalista, a másik neológiai, ami progresszívet jelentett. Elmentünk az ortodoxokhoz, az út tizenöt percig tartott gyalog. Egyenruhát viseltünk - fehér blúzt, sötétkék szoknyát, gyapjúharisnyát és kalózokat télen.

Nyáron élveztük az iskolába járást, de télen, amikor havazott, elég kegyetlen volt. Még a galosokban, a gyapjú harisnyában, a szőrkesztyűben és a kalapban is fájdalmasan csontig harapott bennünket a fagy. Minden nap sírva mentünk haza, térdig a hótól. Otthon, közvetlenül a bejárati ajtónál, gyorsan felvettük a nedves ruháinkat, és rohantunk a kinderzimmerhez, hogy kézzel melegítsünk a tűzhelyhez és egy tál forró leves gyomorhoz.

Schreiber rabbi volt Pozsony főrabbija, lánya, Thea pedig velünk járt iskolába. Családjuk Pozsony egyik legelegánsabb lakásában élt. Néha délután elmentünk hozzájuk egy csésze forró csokoládéért.

Emlékszem - az első problémák már elkezdődtek -, hogy egyszer megkérdezte Schreiber rabbit, javasolja-e Izraelbe való távozását.

- Nem - rázta a fejét a rabbi -, a messiás eljön Pozsonyba.

Később családjával sikerült Izraelbe menekülnie.

Bár ortodox iskolába jártunk, a zsidó közösség, amelynek része voltunk, modern volt, művelt, nem haszid, és nagyon jól éreztük magunkat. Vasárnap délután a házaspár sétálni indult a sétányon és a Duna körüli sétányon. Hölgyek kalapban, kesztyűben, róka vagy más prémboa a válluk körül, urak modern kalapban. Egymás mellett sétáltak, és udvariasan bólogattak, hogy köszöntsék a többi elhaladó párot.

Shulunk gazdagon díszített. A nők a függöny mögött a földön ültek, a legjobb ruhájukba öltözve. Természetesen a büszkeség és a verseny is szerepet játszott itt.

Kurtim, családunk egyetlen fia lévén, a szülőknek héber és tóra magánórákat biztosított. Einhorn rabbi minden nap meglátogatott minket. Neki voltak a legvastagabb ujjai, amiket valaha láttam, és amikor Kurti egy pillanatra figyelmetlen volt, nem habozott pofon vágni. A lányok nem engedtek be minket abba a szobába, így legalább füllel az ajtóhoz nyomva hallgattunk abban a reményben, hogy megtudunk valamit.

Kurti könyvmoly volt. Bár apja utasította, hogy vegye át a családi vállalkozást, testvére egy asztal alá vagy egy kanapé mögé bújt, és inkább egész nap olvasott. Legnagyobb szenvedélye a héber költészet olvasása és írása volt. Az irodalom iránti szeretetét mindenekelőtt rendkívüli vágya táplálta - egy nap aliját készíteni, mielőbb elköltözni és Palesztinában élni.

Ezt a cionista meggyőződést a Bnei Akiva ifjúsági egyesületben szerezte, amelynek én is tagja voltam. Ott megtanítottak hinni abban, hogy a zsidó nép szebb jövővel rendelkezik. A mai napig úgy gondolom, hogy az a képességem, hogy higgyek egy jobb palesztinai életben, segített túlélni Auschwitzban a legrosszabb időket.

A hitem olyan erős volt, hogy nyolcéves koromban a Bnei Akiva bevándorlási osztályára mentem, és Palesztinába emigráltam. A szüleim természetesen nem engedtek. Később azonban keserűen megbánták döntésüket.

Akkor honnan tudhatták? Ki tudja, mi őrlődik azokban a napokban? Életünk a Palisades-házban tele volt boldogsággal és jó közérzettel. Az egyik lábunkkal elődeink zsidó szokásainak világában álltunk, a másikkal a modern világi világban. Mária pedagógus minden délután elvitt minket a parkba, ahol nem zsidó barátainkkal és szomszédainkkal játszottunk, mint minden más gyerek. Úgy éreztem, hogy ez az a világ, amelyhez tartozom.

Életem tele volt családdal, zsidósággal, boldogsággal, bőséggel. Néha elgondolkodom azon, hogy mi jutott eszembe nyolcéves gyerekként, miért akartam hirtelen valahol másutt, Palesztinában élni. Talán akkor is éreztem a közeledő sötétség, a ránk váró hosszú rémálom figyelmeztető jelét.


Foglalkozása
Palisades, Pozsony 1939

1939 márciusában történt, nem sokkal a húsvét előtt. A szüleim sakkoztak, én az ebédlőben játszottam, ezüst apróságokkal a vitrinből. Hirtelen ismeretlen zaj zavart meg minket.

Az ív mögül fenyegető hangok hallatszottak - dobok dübörgése, csizmájának sarka szabályos ritmusban zuhant a járdára. Éneklés hallatszott. Odarohantam az ívhez, és észrevettem a német katonákat, akik puskával a vállukon vonultak, Pozsonyba vonultak és énekelték: Denn heute gehört uns Deutschland und Morgen die ganze Welt. Ma van Németországunk, holnap pedig az egész világ.

Mária nevelőnk beszaladt az ebédlőbe. Amikor meglátta a németeket, örömmel táncolt. Kissé mogorva szeme megnedvesedett az érzelemtől. - Végre megéltem ezt a nagy napot - kiáltotta lelkesen, és összeszorított ököllel emelte a győzelemre emlékeztető mozdulatot.

Ezt nem értettem. Nevelőm, akivel közös szobát osztottam, eksztázisban volt, szüleim, akikkel együtt dolgozott, szégyenkezve álltak ott. Nem tudtam, mit gondoljak róla.

Korábban már megjelentek figyelmeztető jelek. 1938-ban édesanyánk szülei, Johanna és Leopold jöttek hozzánk Erža és Aranka lányaikkal együtt. Nincs poggyász, nincs pénz. Kényszerítették őket Mattesburgi otthonukból, így egyenesen hozzánk, Pozsonyba mentek.

Néhány nappal később anyám nagyobbik testvére, Max és felesége, Róži is eljött. Ideges volt. Utálta Pozsonyt. Folyamatosan ismételte apjának: "Igen, gyűlölnek minket itt és Ausztriában is. Izraelbe kell költöznünk, mielőtt túl késő lenne. "

Apa bólintott, és pénzt adott Maxnak és Rozának hajókirándulásra Haifába.

Nem a fejemen járt. Miért mennek és mi nem? Ha itt Max és Roza vannak veszélyben, akkor mi is mindenképpen veszélyben vagyunk.

Hallgattam történeteket arról, hogy a zsidókat hogyan verték meg az utcán. A szomszédaink, még a barátaink is, nemcsak hátat fordítottak nekünk, hanem gyűlölni kezdtek, mintha nem is lennénk emberek. Amikor köszöntöttem barátaimat, akikkel kevesebb mint egy hónapja játszottam a parkban, úgy fordultak a fejük, mintha nem ismernének fel. Megtanítottak minket a semmiből gyűlölni.

Max és Rozának több hétbe telt, mire új életet kezdtek Tel-Avivban. Apa azt írta Maxnak, hogy hozzájárulnak-e anyjuk szüleihez Izrael felé vezető úton. Rose kategorikusan nem volt hajlandó vállalni a felelősséget, így nem volt más választásunk, mint mindkét nagyszülő gondozása. Mivel a legidősebb lány voltam, sok időt töltöttem velük törődve. Tisztítottam őket, vigyáztam az egészségükre, hoztam nekik ételt.

Éjjel feküdtem az ágyban, és elképzeltem Tel-Avivban Max és Rose bácsit. Haragudtam rájuk és az egész világra. Gyakran elgondolkodtam azon, mit jelent Max bácsi, "amíg nem késő". Ami még rosszabb lehet?


Készült a következőkkel együttműködve: