Archívum
Forrás: Archívum
Archívum
Forrás: Archívum
Alig néhány héttel az 51. születésnapom előtt KOCHANSKÝ MARIÁN, a "tréningruhák királya" elvesztette a betegség elleni küzdelmet. Mindenki emlékében, aki ismerte, olyan marad, mint egy hatalmas szívű ember.
Az Očo néven ismert Jozef Ciller csoport tagja a nagy szomorúság ellenére megosztotta azokat az érzéseket és tapasztalatokat, melyeket Mariánnal folytatott csaknem 25 éves együttműködés során szerzett.
Amikor Marián Kochanskýt mondják, mire emlékszel először?
Vidám és erős személyiség, fertőző nevetést és örömet terjesztve. A legteljesebben élt, az utolsó cseppig élvezte az életet, és mindenkit képes volt magához vonzani.
Mi haragította az emberekre az életben?
Tudatlanság, alkalmatlanság, butaság a kisebb problémák megoldásában. De főleg azokat a hibákat, amelyeket valaki elkövetett. Akkor nagyon mérges volt. Azt is tudta, hogyan kell igazán beperelni minket egy koncert vagy előadás után, amikor valakinek sikerült "félrelépnie" - más akkordot fogott el, mint kellett volna, más hangnem, ritmus. Mindig mindannyiunk tökéletes teljesítményét igényelte. Soha nem volt megelégedve félig vagy "hanyag" munkával, nemcsak a zenekarban, hanem a munkájában és a magánéletében is.
Marian szerette a jó ételeket.
Az étvágya annyira fertőző volt, hogy mi sem tudtunk ellenállni. Hányszor jött egy szakács a konyhából, hogy megnézze, mit talált az út. Amikor azonban (akkoriban) csak hét embert látott, nem hitt a saját szemének. Nevettünk, hogy Mariánnak előételként óvodába kell járnia, hogy a gyerekek étvágyat kapjanak.
Tudta, hogy egészségügyi problémái vannak? A zenekarban elmondta, mennyire komoly?
Valamikor tavaly márciusban gyomorproblémái voltak. Vizsgálatokra kezdett járni. Aztán április végén megtudtuk tőle a rossz hírt. Egyikünk sem akarta elhinni, hogy nincs mentés. Ő maga nagyon elszántan küzdött ezzel az alattomos betegség ellen. Nem ismerte el, koncerteket és előadásokat tervezett. Amikor egészségi állapota megromlott, felhívott néhányat, de amint egy kicsit jobban érezte magát, elmentünk fellépni. Kapcsolatban voltunk vele, főleg telefonon, amikor nála rosszabb volt. Aztán azt mondta nekem: "Nem képzeltem el egy koncert végét egy zenekarral."
Nagyobb tervei is voltak a csoporttal?
Az USA-ba kellett volna mennünk. Másodszor hívtak oda. Megtudták, hogy Ausztráliában koncertezünk, ahol nem dicsérhetik a fellépéseinket. Akkor is kaptunk vízumot, amikor Maroš első egészségügyi problémái jelentkeztek. Új dalaink voltak folyamatban, a Hurricane című tévéműsorban is fel kellett volna lépnünk. Egészségügyi problémái miatt nem sikerült.
Mi lesz a következő LOJZO-val?
Maga Maroš azt mondta: "A LOJZO-nak soha nem lesz vége, LOJZO csak meghalhat." Egyelőre nem keresünk pótlót. El sem tudjuk képzelni, ki pótolhat egy olyan személyiséget, mint Maroš. Azt tervezzük azonban, hogy elkészítjük az emlékhuszonötödik Teplákový bál-t, amelyet annyira várt. Most azonban fel kell térnünk abból a nagy veszteségből, amely nemcsak minket, hanem a tágabb zenei közösséget is sújtotta. Tetszett neki minden ember, akivel kapcsolatba került. Jelenlétét nemcsak hétköznapi halandók keresték, hanem zenészek, színházi előadók és sportolók is.
Valentin napon játszottál.
Igen. Sajnos ez volt az utolsó fellépésünk. Maroš ekkor azt panaszolta, hogy "keresztbe vágták". De a fájdalom ellenére játszotta és énekelte az egész koncertet. Az utolsó Maroš előadáson jelenlévők egyike sem vette észre, hogy valami történik vele. Szerette az életet, és élhette úgy, mint kevesen. Nem élt hiába, és nem pazarolta az időt ostobaságokra. Semmit sem hagyott a véletlenre. A családját is nagyon szerette. Élvezte gyermekei minden sikeres lépését. Emellett Maroš a régi Pozsonyot is szerette. Ezért nem véletlen, hogy kevés zenészként részletesen elénekelte dalainkban.
Olyanokkal is felvettük a kapcsolatot, akiknek volt szerencséje a közelében lenni.
RÁŽ JOŽ, az Elán együttes vezetője:
"Maroš legszebb élménye a Sajnálom című dalának felvétele volt, amelyet közösen készítettünk."
JURAJ SOVIAR, publicista és szövegíró:
"Soha nem láttam dühösnek, és ha történt is valami, nem dörömbölt az asztalon, minden kellemetlenséget öt percen belül viccbe változtatott. Kíváncsi ajándékokat tartottam tőle - például egy gördülő epekövet és egy kosot, amelyet nekem adott egy bálon, ahol csak ketten maradtunk. Marián mindig azt mondta, hogy hiányzik neki Schöne Náci Pozsonyból. Most nagyon hiányozni fogják Mariánt a térköves színpadon. "