Ha gyerekként volt ötletem a szülői viszonyokról, akkor az nem volt összeegyeztethető az élettel.
Emlékszem például arra, hogyan mondtam leendő gyermekeim apjának, hogy soha, de soha nem fogok az idegeimre válni, ha véletlenül gyermekem művészi hangulatban festené a falakat, még a saját ürülékével is. Hogy nem leszek ilyen elakadt kényszer, mert a gyereknek valahogy fejlődnie kell.
Aztán egy kattintás három évvel később.
Telefonon kiabáltam gyermekeim apjának, őrülten tárcsáztam, mert miközben a fél éves gyereket mostam, magam és a kanapé ürülékéből a hároméves lelkesedésében éles rajtaütés a falakon kedvesem, mint jégkorongosaink. A lakás kétharmada géppisztolynak tűnt, lyukakkal, hogy ujjal összekulcsolhatók legyenek.
Mrs. nagylelkű anya
Lenyűgözött a valóság, hogy a fal is adott nekem egy másikat: egyetlen hölgy sem, aki korlátlan lehetetlenséggel bíró nagylelkű anya, még csak firkált is, mint egy alacsonyabb faj. Végül is a férfi elismerte nekem, hogy az autóban lévő telefont ki kellett nyújtani az ablakon, csak az egyik kezét a kormányon. És természetesen belém harapott, mint egy font só, ami sebbe esett.
Mert ha a művészi érzésem mellett tervezek valamit magamtól, akkor azt a tényt, hogy nem én leszek az az anya, aki sóhajt a mirnix dirnix-et, a nála lévő halli balát, akkor adta, amikor a házak megrázkódtak, vakolat repedt, a tükrök megrepednek, a hangszalagok visszafordíthatatlan károsodást okoznak. Az az igazság, hogy már nem csak teljes bálon énekelem Gombit Marika vallomását.
Anyai kitalációk
Sajnos pont olyan vagyok, mint egy sikító anya, mint a 9. emeleten, keresztlakásos tömbházzal, amelyhez öt évig öt próbagyanta füldugót vettem, mert csak ők tökéletesen alkalmazkodtak a fülem faggyújához és zavartalanul koncentráljon a bekezdések litániájára. amelyeket két születés után talán nem is rajzolok.
Tökéletes karakter
De mindegyik, vagy hát, majdnem minden anya megteszi időről időre sikítanak, és mi van? Nem vagyunk tökéletesek, csak emberek (és szülők) vagyunk. A néha ki kell tennünk magunkból, az érzelmeknek el kell robbantaniuk, nem kényszeríthetjük őket arra, hogy ragaszkodjanak önmagunkhoz, ezt egyszerűen nem tudjuk megtenni, aláhúzjuk és összefoglaljuk így, lányok között, vagy valójában a nedves környéken élő anyák. És tulajdonképpen szép, ha nem az, hogy egy darabban, egy darabban, reggeltől estig.
De az én esetemben mondd el szóval mi, érzelmek itt, érzelmek ott és kívül, nem sikerülne jól. Az egész családot csak műanyagból ettük, keresztezett lábakkal a nappali közepén ülve, a csupasz padlón aludtunk, mert anyám egy ászban kidobta a bútorokat, betörte az esküvői porcelánt és letépte az utolsó szőnyeget a fogaiban.
A kolerikus anya nem győzelem
Nekem elég egy kolerikus konstrukció, és úgy ébredek, mint egy tűz (eredetileg egy fatrát írtam). Soha nem szakítottam meg azt az inget, amelyet egy férfi a saját kezemben viselt, és nem is dobtam rongyokat az erkélyre (több lelkes elem van körülöttem, mint én), de van egy olyan ízlésem, hogy a szicíliai négytől rázza meg a földet tányérok, vagy törölje az előkertbe került asztal lábát, máris sikerült, és kérem szépen, még mindig gyermek nélkül.
Így a pokolban kell dolgoznom, hogy ne ordítsam egy darabban, reggeltől estig. Ó, most újra tervezek. Az, hogy a tökéletesség útján járok, mert egyre kevésbé terhelem a hangszalagjaimat, csak annyi, hogy minél több tapasztalattal rendelkezik, mint egy szülő, annál ellenállóbbá válik, zsibbad. Esetleg teljesen tompa.
Például ma, amíg a fürdőszobában voltam, a gyermekeim levetkőztek és eperből készült joghurtot mentek. Mondtam az embernek, miért veszi, hogy itt senki sem eszik, és nem hitt nekem. Nos, semmi, énekelni fogok a zuhanyvallomáson, még a májusi joghurtot is.