dušan

Fotómeghívó hat körutazásra…

Tippek a téli családi kirándulásokhoz…

Vonzó utazás az egész család számára…

Amit a lezárás során olvastunk. Keresztül…

Dušan Dušek, szívélyes és inspiráló

"Ez az író keserű vége, most már senki sem olvas el téged" - jellemezte humorosan Dušan Dušek első reakcióját arra, hogy Bőrönd álmokért című könyve bekerült a középiskolák kötelező olvasmányai közé. Az olvasni szerető író novellagyűjteményének új kiadása Martin Šulík festőművész rendező új borítójával jelenik meg.

"Martin Šulík és én két filmhez írtunk forgatókönyveket, ez a harmadik együttműködésünk, remélem, tetszeni fog neked" - mondta Dušan Dušek Álom bőröndjének második kiadása, amelyet jelenleg a Slovart ad ki. Ha nem tegnap voltál Pozsonyban a Martinusban, és most sajnálod, és úgy érzed, hogy lemaradtál valamiről, akkor igen, elmulasztottál egy találkozót egy érdekes íróval és egy kivételes emberrel. Igyekeztünk felvenni a szívélyes légkört és inspiráló mondásait, élvezni őket.

Ha valaki azt kérdezi tőlem, hogyan tanultam meg írni, azt szoktam mondani, hogy például azt is megtanultam írni, ahogy egy első osztályfőnök megtanított minket - mint egy hangya, amely előbb felkaparja a dombot, aztán bedől egy gödörbe és leesik megint a gödör. ott emelkedik fel, ahol a nap süt, és ez a pont. De most komolyabban: az írás olvasáson alapul. Amit biztosan tudok, az az, hogy olvasás nélkül nem válhat íróvá, és az olvasás mindig is örömet okozott nekem, azt mondhatom, hogy jobban tetszett és örült, mint az írás, mert könnyebb, szórakoztatóbb. Az első novellát Hemingway novelláinak olvasása hatására írtam, tizenhat éves voltam, és olyan egyszerűnek, olyan pontosnak és átfogónak tűntek, hogy azonnal leültem és elkezdtem írni. Szerencsére az első történet nem maradt fenn. De hála neki kezdtem megérteni, hogy nem könnyű olyan novellákat írni, amelyek könnyen olvashatók. Csak később tudtam meg, hogy minden nagy író sokszor átdolgozta szövegét, mondatokat vágott és hosszú ideig keresgélte a megfelelő szavakat.

Valaki megkérdezte Karel Čapeket, hogyan jött létre a munkája. Azt válaszolta, hogy szamár. Egyetértek ezzel. Még akkor is, ha az írás nem sikerül, le kell ülnie és reménykednie, hogy nem jön annyi inspiráció, de ez a gondolkodási idő nem veszik el.

Reggel írok. Minden írónak van ideje, amelyről azt hiszi, hogy "az övé", amikor a legjobban teljesít. Én reggel, tiszta fejjel ébredés után. Két, három, négy órát tartok, néha az eredmény egy mondat, néha egy bekezdés, kivételesen egy oldal. Amikor az egész oldalt egyszerre írom, eksztatikus vagyok, de ez ritkán fordul elő, általában egy bekezdést emlegetnek a világon, de hálás vagyok ezért is.

Amikor hirtelen megjelenik egy alapötletem, le kell ülnöm és meg kell írnom, mert három vagy négy oldalt ad a történetnek. Ha azonban van olyan témám egy hosszabb történethez, amelyet karakterekkel kell kifejezni, soha nem tudom pontosan, hová kerül az írásom. A legszebb ebben a robotban, hogy a szerző számára is meglepően megtérül. A kitalált téma hirtelen váratlan irányba megy, és fogalmam sincs, honnan jött a változás. Ilyen pillanatokban úgy érzem, hogy ugyanazt írják.

És más váratlan dolgok történnek. Havonta egyszer írtam novellát. Amikor egy hónap múlva megtudtam, hogy még mindig nem működik, és nem működik, elszakítottam, és akkor nagyon sajnáltam. És abban az önsajnálatban, hogy egy hónapot vesztettem életemből egy haszontalan robot segítségével, pillanatok alatt új háromoldalas novellát írtam. Amikor később megkérdeztek tőlem egy Romboid történetet, és nem volt más, akkor átadtam nekik. Aztán betettem a Naptár könyvbe. És most jön a legviccesebb dolog. Zajac Péter barátom és irodalomtudósom csak ezt a novellát választotta az egész könyvből, és tizenöt oldalas tanulmányt írt róla. Olyan összefüggéseket talált benne, amelyekről a szerzőnek fogalma sem volt. Ahogy elmagyaráztam neki, milyen gyorsan dörömböltem a szöveget, elmondott egy mondatot, amellyel egyetértettem: Nem tudod, mit írtál.

Amikor egy olvasó talál valamit a szövegben, amit a szerző nem szándékozott oda rakni, az a legjobb, ami az íróval történhet. Mert ez azt jelenti, hogy az olvasó kommunikált a szöveggel, és hogy a szöveg őt szólította meg. Minden egyes olvasó egyedülálló módon kommunikál a szöveggel, beilleszti saját érzelmeit, tapasztalatait az olvasásba. Felajánlom, amit tapasztaltam vagy kitaláltam. Ha a szövegem élményt adott az olvasónak, ha választ talált benne, akkor elégedett leszek. Az irodalom csapata véget ér. És a válasznak nem csak pozitívnak kell lennie, hanem alázatosan kell mennünk az íráshoz, és számolnunk kell azzal, hogy nem tetszik nekünk az, amit írtunk. Bár a legértékesebb, legalábbis számomra, ha egy idegen megállít az utcán, és azt mondja, hogy olvasott tőlem valamit, és hogy tetszett neki.

Kicsit merészség és kis hiábavalóság kell ahhoz, hogy az olvasóból író legyen. Mindenekelőtt meg kell próbálni. Nemzedékemnek szerencséje volt, elkezdtük publikálni az első írott dolgokat a Mlada tvorbában, ahol a nagyszerű ember és költő Bánássy Ján hajlandó volt elolvasni első műveinket, és hasznosan megmutatta nekünk, mi a jó bennük, és mit lehetne még jobban fejleszteni. Valahányszor az újságszobában hagytam, lelkesen futottam haza, hogy újabb dolgokat írjak. Kedves ösztönzésével az ember írt néhány novellát, amíg fokozatosan eszébe jut egy könyv. Szerencsénk volt a hatvanas években is. Boldog időkbe, otthoni pihenésbe, a kultúra világszerte újjáéledtünk. Az 1970-es években még egy versgyûjtemény sem jelent meg legalább egy elkötelezett költemény nélkül.

Buzássy Janek módszerét is igyekszem folytatni az iskolában, ahol leendő forgatókönyvírókat oktatok. Az első napon elmondom nekik: „Sem én, sem más nem tanítunk meg írni. Csak a véleményemet tudom felajánlani nektek, de írnod ​​kell, és sokat kell írnod, és úgy kell írnod, hogy nélküle nem tudsz élni. ”Ha össze kellene hasonlítanom a mai fiatalokat emberek nekünk, amikor elkezdtük, természetesen megelőznek minket. Magabiztosak és szabadok, beszélnek nyelveket, bejárják a világot, és olyan tapasztalatokkal érkeznek onnan, amelyekhez nem volt hozzáférésünk. Csak arról olvashattunk, hogy egy fiatal amerikai író egy évre Párizsba megy, hogy megtapasztaljon valamit. Ma természetesen fiatal íróink remekül kommunikálnak a világgal. Amit írok, az garancia számomra, hogy erős személyiséggé nőnek. Vlad Ball Zuska Kepple svábok című könyvét Az apa és Buchta nevében a legértelmesebb dolgok példáinak tekintem, amelyek tavaly itt jelentek meg. És vegye észre, hogy erős írói hullámunk van itt - Monika Kompaníková, Veronika Šikulová, Jana Beňová.

Az irodalmi körökben gyakran felsóhajtanak, hogy az emberek manapság főleg szemetet olvasnak. Véleményem szerint mindenkinek joga van választani. Nem nézek lent a szerzőkre, akik női regényeket írnak. Mert még ezt is tudni kell - írni, hogy negyvenezer olvasó vásárolhassa meg a könyvet. Nyíltan mondom, hogy ezt nem tudom, nem tudok mozogni ebben a műfajban. Örülök azonban, hogy ha valaki mást keres, akkor megtalálja. Személyesen hálás vagyok minden olvasónak. Az irodalom és a művészet nem a kötetekről szól, és mindenkinek joga van megválasztani a sajátját. Nagyanyám azt szokta mondani, amikor két fia, az apám és a bátyja behozták a nem tetsző srácokat: "Nem szép, mi a jó, de ami tetszik.".

A könyvnek és a filmnek különböző kifejezési módjai vannak. Van egy sikeres könyvünk, amelyet lefilmezünk, és jó film készül - ez egyszerűen olyan egyszerűnek tűnik. A filmet képekkel "írják". Egy olyan zseni, mint Marcel Proust, megengedheti magának, hogy három oldalról leírja a tenger árapályát, a sirályokat a tengerparton és a felettük lévő napot. De ha három percet kellene ülnie a moziban, és néznie a tengert, a sirályt és a napot, és semmi sem történt, akkor nem bírná ki. A könyv elég lesz érzelmektől, hangulattól, érzéstől, a filmnek tartalmaznia kell egy cselekményt és egy színátmenetet. Laikus szavakkal azt mondanám, hogy négyszer gyorsabb cselekményt kell készítenünk a filmben, mint egy könyv olvasásakor.

Munkafüzet vagy számítógép? Olyan vagyok, mint Pavlov kutyája, az írás nekem úgy működik, hogy csak kézzel tudok írni. Szeretem a jó füzetet és a minőségi tollat. A szövegek első verzióit kézzel írom, pontosan úgy, ahogy mi az iskolában írtuk a stílust. Ezután átírom az írottakat a számítógépre, kinyomtatom és újra kézzel írom a javításokat. És újraírom, amikor a számítógépemen van egy kész verzió, amelyet elküldök a kiadónak. Soha nem írtam írógéppel, mindig csak kézzel. Laurence Ferlinghetti elmondta, hogy amikor verset olvas egy könyvben, meg tudja különböztetni, hogy melyiket írták kézzel, és melyiket egyenesen a számítógéphez. Nem tudok különbséget tenni, de úgy gondolom, hogy van ebben valami baj.

Nincs még mobiltelefonom. Nincs semmim a mobiltelefonok ellen, de nem vagyok tőle függő. Nem olyan környezetben mozogok, amely azonnali kommunikációt igényelne, hogy az ember ne veszítse el munkáját. Olyan ember vagyok, aki szeret beszélgetni. Sikeres beszélgetést tettem a szeretet szintjére. És ha egy mobiltelefon hirtelen megszólal ilyen légkörben, az az ember, akivel olyan jól beszélt, elmegy egy másik beszélgetésre, és amikor visszatér, a légkör eltűnik. Ez az egyetlen kifogásom a mobiltelefonokkal szemben. Van otthoni vezetékes telefonom, üzenetrögzítővel, ez nekem elég.

Végül még egyszer visszatérek Karl Čapekhez. Egyszer találkozott egy íróval, aki megkérdezte tőle, hány oldalt írt ma.

- Az egyik - válaszolta Capek.

- Csak? - kérdezte a másik. - Ma húsz oldalt írtam.

És Čapek akkor: "Akkor írják neked, amikor nincs tehetséged."

A www.slovart.sk oldalon megrendelheti a Bőrönd álmokért című könyvet