Nem tudom, honnan származik bennem ...

napló

Fésülje be a mosógépet, kezét a hajában. Finoman bolyhosan ássa át őket. Nézz a tükörbe, és ő velem van. Egy csók, egyszerre szelíd és segítőkész. Olyan jó íze van, magamhoz húzom, a kezem a fenekemen csúszik. Tetszik, a teste, az illata. Nem, nem enged tovább. - Elmegyek, édesem - mosolyog huncutul tűzzel a szemében. Keresem, léptei a szobába vezetnek. Hajlik, szereti öleli a keveset, nyújtja az időt. Mintha nem tudna betelni vele.

A morzsa helyén is szeretnék lenni. Kipróbáltam, de sikertelenül. Az utolsó bólintás, az ajtó becsapódása eltűnt. Egyedül vagyok, csak én és a baba. Kettő, kicsi és nagy. Cigaretta, meg kell, hogy legyen, nem nélkülözhetem, elviselhetetlen az az érzés, amikor egy nő elszalad a kezed elől. Bolond, átkozódom, nem kímélem magam. Füstfelhők vannak körülöttem, kell még egy.

A gyermek észrevette az erkélyajtó becsapódását is. A szeme, olyan kicsi, mint a gombok, az arcába nézek. Nincs barátságos megjelenés, éppen ellenkezőleg. Nem tudom, honnan származik bennem, nem ismerem meg egymást. Nem veszem fiának, ellenfélként látok valamit magam előtt. Ő a hibás, ez a kis lény ül valahol a szőnyegen, és kockákat szórt köré. Fa képekkel, a szoba minden sarkába repül. Figyelem őt valahol a távolban. Nem tudom, nem ismerem fel magam, mintha nem is én lennék. Talán veszélyes vagyok, ez jár az agyamon. Nő, érdeklődésem tárgya, nem felejtem el.

Nem ma, egyszerre emlékszem, ez az én napom, én vagyok a baba irányítója. A gondozásomba adták, anélkül, hogy beleegyezést kértek volna. Nem adnám nekik, nagyon jól tudom, más terveim is voltak. De ők ... Telefon, nagyon hangosan cseng, én odamegyek hozzá. - Kérem? - szól a hangom. "Adtad Maroškának azt az almát?" Egy almát? Természetesen nem, nem ismerek ilyet. "Igen, nagyon tetszett neki" - ez a hivatalos verzióm. Dicséret, még néhány utasítás a kicsi felé, és vége.

Konyha, mellette állok, fokozatosan tájékozódom. Alma, úgy látom, valahol hátul áll, mellette reszelő. Ám, jól átgondolt, vegye a kezébe és reszelje le. Mozgások monoton, egyszer fel, aztán lefelé. Megkaptam, még mindig cukor, erre emlékszem. A térdemen tartom, az állam meg van kötve. A kezeivel kopogtat és időről időre a kanál tartalma is érdekli. Aranyszínű, csak a fiam. Magamhoz jövök, még jól is vagyok, szeretetet érzek a saját gyermekem iránt. Szégyellem, nem tudom, mi ütött belém, de bármi is volt, örülök, hogy eltűnt.