5 éve teljes sebességgel "élvezem" a szülői életemet, és így számomra az első ünnepi nap megkönnyebbülés volt - ez azt jelenti, hogy 2 napos imádnivaló gyermekemmel egész napos kirándulásra indulok országszerte.

nagymamához

Annak ellenére, hogy kedvesek, tisztességesek, bölcsek, tanulékonyak, okosak, engedelmesek és más eredeti pozitív szuperlatívuszok:), néha tele vannak a fogaim, és szükségem van egy kis szünetre a család békéjéhez. Meggyőződésem, hogy ők is a szülőktől származnak, még akkor is, ha nem árulják el.

Mindkét nagymama még dolgozik, de édesanyám tanítónő, így érinti az ünnepek, és mivel néhány száz kilométer van egymástól, minden találkozót nagyon vár unokáival. 2 és 5 éves gyermekeinknek már nélkülünk, szülők nélkül is sikerül nagymamájuknál maradniuk.

Emlékszünk a nagymamára a képeken év közben,

hogy a képen és a telefonon legyen, úgy hogy ha sokáig nem is látják, az nem idegen számukra. A városban élünk, egy beton lakótelep tipikus tömbházában. A nagymama egy faluban él, ahol még a rókák sem akarnak jól éjszakázni. Ház kerttel, kutya, macska, mezei nyúl, az erdő közelében.

Adok neki egy domb dolgot, gyerekeket és utasításokat, hogy mit és hogyan kell velük csinálni

Általában egy teljes hátizsákkal húzom elő a szükséges holmikat gyógyszerekből, kenőcsökből, pelenkákból, mindenféle ruhákból és cipőkből, útmutatásokat arról, hogy mit és hogyan kell csinálni a gyerekekkel, fotódokumentációs technológiával - amíg összehajtja a derekam, és várom egyedül és könnyen utazik vissza.

Végre otthon pihenhetek,

Nem kell mindenre gondolnom, amit biztosítani kell egy teljes értékű háztartás és két gyermek, valamint a férjemmel 2 mézes hetet élvezünk. Mivel először ellenálltunk annak, amit gyerek nélkül megtehettünk otthon és a munkahelyen, így 2 hét után kijelentjük, hogy egyáltalán nem tettünk semmit, de legalább fantasztikusan pihentünk.

Nem hívunk gyerekeket,

mire emlékeztesse őket feleslegesen és zavarja őket új kalandokban? Tartózkodásuk felénél képeslapokat küldtünk nekik, külön-külön, hogy ne vitatkozjunk egyet. A nagymama rendszeresen meghív minket és részletesen tájékoztat gyermekeink tevékenységéről és nyilatkozatairól, és ezeket tökéletesen kezeli.

Közeledik a pihenés vége, és otthon legalább siettem, amikor takarítok, a vállamra veszem a hátizsákot, és útnak indulok a gyerekekért. Valahogy gyorsan eltelt az a 2 hét, és nem is akarom, hogy vége legyen.

Minél közelebb jutok a célhoz, annál jobban várom a gyerekeket.

Amint megérkezem, hallok egy hősi kijelentést egy idősebbtől arról, hogy hányszor törte el a térdét, hogyan törte el az orrát és hogyan nem fáj már.

Fiatalabb, csalódott, megkérdezi tőlem: "Te vagy a mi anyánk?" unokaöccse pedig szomorúan figyeli, miért nem jött el az anyja. A vállakról érkező viharos fogadtatás után ledobom a hátizsákomat, és előre félek, hogy a súly alatt hazafelé törik a derekam.

Anyám azonnal megmutatja az orrtörés röntgenfelvételét - minden rendben van, csak a zöldes zúzódás még nem tűnt el teljesen. A térd is rendben van, a rózsaszínű hegen még vannak maradványok. Ingyen otthon jobban élvezzük a sportot a tévé előtt, mint kint, és ez valahogy észrevehető a gyermekeknél.

Egyébként semmi különös nem történt,

a gyermekeket napsütéses, futás, alvás, sok új élménnyel gazdagítják. Új verseket mondanak, új dalokat énekelnek, mindent megesznek, amit a nagymama készít (amikor megforgatom a szemem), hasznos módszereket tanulnak meg a függetlenség felé vezető úton, és hihetetlenül növekednek, amíg meg nem láttam.

Nem tudtam meg részletesen, hogy anyám hogyan tanította őket. Gyorsan megértettem, hogy az unokák nem gyermekek, és nem fenyegetik őket a rám alkalmazott oktatási módszerek. A nagymama kényeztetheti őket, mert a nevelés felelőssége már nem a vállán fekszik. Az unokák boldogan élvezhetik, anélkül, hogy aggódnának a jövőbeni boldogulásuk miatt. Végül is a gyerekeknek szülei vannak, akik gondoskodnak róluk és félnek, felelősek nevelésükért és jövőjükért.

Nagymama sír, a gyerekek alig várják a szemüket, és egy év múlva újra itt leszünk.

A nagymamám olyan jó, hogy nem is akarok hazamenni. Három napos együttlét után elbúcsúzunk. A nagymama sír, én csak szellemben vagyok, a gyerekek már nagyon várják az egyéb élményeket, és semmilyen módon nem érzékelik tragikusan a búcsút. Alig várják, hogy lássák. Újra eljönnek a nagymamához. Otthon még mindig vannak kérdések a nagymama típusával kapcsolatban, hogy mit csinál, és miért sem fogjuk megenni, de az újabb látogatás ígérete elég és a dolog fel van szerelve. Örülök, hogy a gyerekek imádják a nagymamát, hogy hozzá akarnak menni, és hogy még mindig elég nekik.