Mindannyian átéljük az életet megváltoztató pillanatokat. Akár alapvetően, akár észrevétlenül. 25 éves életem során sok olyan erős pillanat történt, amely örökre sok szempontból érintett. Egyértelműen mondhatom azonban, hogy a legjobban a bonyolult egészségi állapotom alakított ki. Ha szeretné "meghallgatni" a történetemet, olvassa el tovább. Talán ez ad neked valamit címzettként. Lehet, hogy végre segít abban, hogy belsőleg kibéküljek mindennel.
Csak 14 éves voltam, amikor mindkét vese egyszerre kudarcot vallott. Fogalmam sem volt, mi történik velem, mielőbb haza akartam menni a kórházból, soha nem jöttem rá, hogy meghalhatok. Szinte eszméletlenül vittek a pozsonyi Kramáre intenzív osztályára. Azonnal katétert kellett műteni a mellkasomra, és összekötöttek a dialízissel. Nem ölhetünk meg, Janka, nem élnéd túl. Az orvos hangja megriadt, de fel sem merült bennem, amíg szikét nem vágott a mellkasomba. A kreatinin, amelynek a véremben 70-nek kell lennie, a véremben 1500. Rettenetes állapotban voltam, alig kaptam levegőt. Nem gondoltam. Nem tudtam, hogy ez visszafordíthatatlan állapot. Hallgató voltam egy nyolcéves középiskolában (negyedévben), és minél előbb szerettem volna iskolába járni. Több mint fél évet töltöttem a kórházban. Meglehetősen gyorsan megszoktam a műtőket és a fájdalmat, remélve, hogy egyszer vége lesz. Soha senki nem magyarázta el nekem, mi a baj velem. Nekem nem volt internetem, és valószínűleg nem is volt erőm rájönni. Tudtam, hogy dialízisre kell mennem, amíg új vese nem lesz. Azt mondták, hogy valószínűleg tovább várok, mert van egy AB Rh- vércsoportom, ami csak a lakosság 5% -a.
Mivel még gyerek voltam, és a gyermek dialízise Pozsonyhoz volt legközelebb (lakhelyemtől 126 km-re), kénytelen voltam heti háromszor felkelni hajnali négykor, és mentővel mentem Kramáre-ba. A dialízis napjai hétfő, szerda, péntek voltak. Akár karácsony, akár újév volt, akár hókatasztrófa, akár elviselhetetlen meleg volt, át kellett élnem. Körülbelül 8 hasonló sorsú gyermekkel találkoztam fokozatosan. Már családként voltunk. Dialízishez kísérett nagymamám, aki egészségi problémái ellenére feláldozta magát, hogy szüleim ne veszítsék el az állásukat. Még mindig van egy nővérem 5 évvel fiatalabb, gyakran hibáztatom magam azért, hogy akkoriban "háttérbe" kerültem.
Vakbélgyulladás után vissza kellett térnem hemodialízishez. Felnőttként a közeli Partizánskéba mentem. A szigorú diétához azonban nem tudtam hozzászokni - naponta csak fél font folyadékot igyon, szinte semmit ne egyen, csak rizst. A két dialízis közötti súlykülönbségem időnként legfeljebb 5 kg volt. A dialízis során a vérnyomásom csökkent, elájultam, az egész testem viszketett, egész nap aludtam. Olyan volt, mint a pokol, ahonnan nem volt kiút.
A dialízis fokozatosan elpusztítja az embert. Hihetetlenül nehéz volt ez a 8 éves időszak számomra, különösen azért, mert nem felnőtt nőként éltem meg, hanem olyan lányként, aki serdülőkorát teljesen másként akarta túlélni.
Határozottan nem akartam sajnálni ezt a blogot. Csak azt szeretném, ha az egészséges fiatalok maximálisan élveznék fiatalságukat, vigyáznának magukra, de az egészségi problémákkal küzdő emberek is megértenék, hogy ha akarják, minden lehetséges. Csak erősnek kell lenni és nem szabad feladni.
Mottóm: Nem harcolok, de könnyedén legyőzöm az akadályokat.
Történetem dialízis nélkül folytatódik, de talán legközelebb egy másik blogban.