Gyakran kérdezik tőlem, mikor rajongtam az emberi jogokért és az igazságosságért. Korán kezdődött. Írország nyugati részén nőttem fel négy testvér közül, kettő idősebb és két fiatalabb. Szóval érdekelnem kellett az emberi jogokat, az egyenlőséget, az igazságosságot és a könyökhasználatot!

mary

Ezek a kérdések velem voltak és vezettek, különösen azóta, hogy 1990 és 1997 között az első ír elnök lettem. Elnöki missziómat az ír társadalomból kirekesztettek megsegítésére és Észak-Írországgal való béke keresésére szántam. Az ír elnökök közül elsőként látogattam el Nagy-Britanniába, és találkoztam II. Erzsébet királynővel. Hivatalosan üdvözöltem a brit királyi család tagjait, köztük Károly herceget is az "Áras an Uachtaráin" vagy "Az elnök háza" lakóhelyemen. Tisztában voltam vele, hogy hivatali ideje alatt Írország gazdasági fellendülésbe kezdett. Kihasználtuk az EU szolidaritását. Amikor Írország 1973-ban csatlakozott az EU-hoz, egyes régióink fejlõdõnek mondhatók, köztük szeretett hazám, Mayo. Vezettem az Egyesült Államokba, Japánba és Indiába látogató kereskedelmi delegációkat, hogy vonzzák a befektetőket, segítsenek munkahelyeket teremteni, erősítsék a gazdaságot, az egészségügyet, az oktatási rendszert és az általános fejlődést.

De elnökként nem kellett földet vásárolnom Európa szárazföldjén, hogy polgárainknak legyen hová menniük, amikor Írország elárasztja az emelkedő óceánt. Elnökként vagy alkotmánybíróként nem is kellett gondolkodnom a klímaváltozás államunk szuverenitására gyakorolt ​​hatásáról. Tong úr, Kiribati elnöke azonban minden reggel ilyen gondolatokkal kel fel. A "tisztességes migráció" elnevezésű biztonsági stratégia részeként földet vásárolt Fidzsi-szigeteken. Tudja, hogy a Kiribati kénytelen lehet elhagyni szigeteit. Tonga elnököt hallgatva úgy éreztem, hogy egyetlen politikust sem szabad kitenni egy ilyen problémának. Amikor arról beszélt, hogy a helyzet hogyan fáj, Eleanor Rooseveltre gondoltam. [Mindenkinek joga van egy társadalmi és nemzetközi rendhez, amely garantálja az ebben a nyilatkozatban meghatározott jogokat és szabadságokat.] 1948 óta az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának elnöke, és munkatársaival együtt elkészítette az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. . Számukra elképzelhetetlen lenne az ország fizikai kihalása az ember okozta éghajlatváltozás miatt.

A klíma kérdéséhez nem a tudomány vagy a környezetvédelmi törvény révén jutottam el. A jegesmedvék és a fulladó gleccserek képei nem hatottak meg különösebben. Lenyűgözött a klíma hatása az emberekre és jogaikra, például az élelemhez és vízhez, az egészséghez, az oktatáshoz és a menedékhez való joghoz. Alázattal mondom ezt, mert későn jutottam el az éghajlat témához. Amikor 1997-2002-ben az ENSZ emberi jogi főbiztosa voltam, az éghajlatváltozás nem volt az én prioritásom. Nem emlékszem, hogy egyetlen beszédem lenne ebben a témában. Tudtam, hogy az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye foglalkozik ezzel. Később Afrikában dolgoztam fejlesztési és emberi jogi kérdésekkel. És folyamatosan hallgattam a mindenütt előforduló mondatot: „Minden rosszabb lett.” Kerestem az okát. Ezek klímaváltozások voltak - sokkok, időjárási változások.

Megismerkedtem Constance Okollettel, egy női csoport alapítójával Kelet-Ugandában. Elmondta, hogy kicsi korában a faluban az élet zökkenőmentesen zajlott, az emberek nem éheztek, az idő kiszámítható volt, tudták, mikor kell vetni és mikor szüretelni, így elegendő élelem volt. Később azonban hosszú aszályok következtek, majd hirtelen áradások, majd újabb aszályok következtek. Elpusztította az iskolát, sok megélhetést, elpusztította a termést. Az általa alapított nőcsoport megpróbálja életben tartani a közösséget. Ez igazán megdöbbentett, mert Constance Okollet természetesen nem volt felelős a problémát okozó üvegházhatású gázok kibocsátásáért.

Ez év januárjában engem is nagyon érintett a malawi helyzet. Az országot soha nem látott áradás érte, amely területének egyharmadát elárasztotta, több mint 300 életet követelt és több százezer megélhetést vesztett. Az átlagos kibocsátás Malawiban évente körülbelül 80 kg CO2. Az átlagos amerikai állampolgár számára ez 17,5 tonna CO2. Akik a legjobban szenvednek, azoknak nincs autójuk és áramuk. Kevesen fogyasztanak, de egyre inkább érzik a klímaváltozás hatásait. Az éghajlat miatt nem tudnak ésszerűen gazdálkodni és nem biztosíthatják magukat a jövő számára. Azt hiszem, ez az igazságtalanság döbbent meg a legjobban.

Nem vagyunk képesek megbirkózni vele, mert nem választottunk egy irányt a biztonságos világ felé. A világ kormányai a koppenhágai konferencián megállapodtak - és ezt minden klímakonferencián megismétlik -, hogy a hőmérséklet-emelkedést 2 ° C alatt kell tartanunk az iparosodás előtti szint felett. De valahova a 4 ° C felé tartunk. Ez egzisztenciális veszélyt jelent bolygónkra. Ennek eredményeként rájöttem, hogy a 21. században a klímaváltozás jelenti a legnagyobb veszélyt az emberi jogokra.

Ez vezettem a klíma igazságosság témájához. Ez a válasz az éghajlati kérdések morális oldalára. Először is azok oldalán álljon, akiket a leginkább érint. Másodszor annak biztosítása, hogy ezek az emberek ne maradjanak segítség nélkül, amikor végre elkezdjük kezelni az éghajlatváltozást.

A mai nagyon egyenetlen világban sok embert sokkoltunk segítség nélkül. Ez körülbelül 3 milliárd a világ 7,2 milliárd emberéből. 1,3 milliárd ember nem fér hozzá villanyhoz és könnyű petróleumhoz vagy gyertyákhoz otthon, ami veszélyes. Valójában szerény jövedelmük nagy részét ezekre a fényforrásokra fordítják. 2,6 milliárd ember főz nyílt tűzön, szénen, fán vagy szárazon. Ezért évente 4 millió ember hal meg tüdőbetegségben, és a legtöbbjük természetesen nő. Nagy egyenlőtlenségekben élünk, és sok olyan dolgon kell változtatnunk, ami ma normális számunkra. Nem szabad lebecsülnünk a szükséges változás mértékét és erejét. 2050-ig nullára kell csökkentenünk a szén-dioxid-kibocsátást, ha 2 ° C alatt akarjuk tartani a melegedést. Ez azt jelenti, hogy az ismert fosszilis erőforrások körülbelül kétharmadát a föld alatt kell hagynunk.

Ez nagy változás. Nyilvánvaló, hogy az iparosodott országoknak csökkenteniük kell a kibocsátást, jelentősen növelniük kell az energiahatékonyságot, és mielőbb át kell állniuk a megújuló energiákra. A kibocsátásmentes növekedés kihívást jelent a fejlődő országok és a feltörekvő piacok számára. Gazdasági növekedésre van szükségük, mert embereik szegénységben élnek. Kibocsátás nélkül azonban nem könnyű. A világ egyetlen országa sem gazdagodott még károsanyag-kibocsátás nélkül. Minden fejlett gazdaság fosszilis tüzelőanyagokat használt, és csak most tér át a megújuló energiára. Nagy kihívás és a nemzetközi közösség egyértelmű támogatását igényli, mind pénzügyi, mind technológiai, mind rendszerszintű szempontból. Egyetlen ország sem védi meg önmagát az éghajlati veszélyektől. Ez a probléma erős emberi szolidaritást igényel. Ez pedig a saját érdekünkben való szolidaritás, mert ebben mind egy hajón vagyunk. Együtt kell működnünk, hogy 2050-re elérjük a nulla kibocsátást.

A jó hír az, hogy a dolgok már nagyon gyorsan haladnak. Kaliforniának nagyon ambiciózus célja a kibocsátás csökkentése. Hawaii törvényt készít a 100% -ban megújuló energiaforrásokra való áttérésre 2045-ig. A világ kormányainak ambiciózus terveik vannak. Costa Rica 2021-ig el akarja érni a szén-dioxid-semlegességet. Etiópia 2027-ig. Az Apple megígérte, hogy kínai gyárai megújuló energiát fognak használni. Jelenleg befejezi a tengeri hullámokból és árapályokból származó energia kinyerésére szolgáló technológiák fejlesztését, hogy a szén a föld alatt maradhasson. Ezek a változások gyorsak és örvendetesek. De még mindig nem elég. És a jelenlegi politikai akarat nem elég.

Visszatérek Tong kiribati elnökhöz. Nemzete továbbra is lakhatna szigetein, de ehhez sok politikai akaratra lenne szükség. Tong elnök mesélt arról az ambiciózus tervéről, hogy a kisebb szigeteket megépíti vagy akár lebegtetik. Kiribatinak persze erre nincs pénze. Ehhez nagy szolidaritásra és támogatásra lenne szükség más országokban, valamint hasonló képzelőerőre, amellyel együtt sikerül űrállomásokat építeni. Nem lenne csodálatos, ha egy hasonló technikai csoda folytán egy nemzet fennmaradhatna szuverén területén és továbbra is létezhetne? Meg kellene foglalkoznunk az ilyen elképzelésekkel. A szükséges változtatással járó kihívások nagyok, de megoldhatók. A nemzetek kiválóan képesek együttműködni a problémák megoldásában.

Nagyon tudatosult bennem ebben az évben, a második világháború végének 70. évfordulója alkalmából. Az 1945-ös év rendkívüli volt. A világ egy leküzdhetetlennek tűnő problémával szembesült: a kiváltó ok, amelyet mindkét világháború elhagyott, különösen a másik. Törékeny béke, amely létrejött. A teljes gazdasági fellendülés szükségessége. De az akkori államférfiak nem hátráltak el tőlük. Elhitették velük, hogy a világ soha többé nem kerülhet ilyen bajba. Béke- és biztonsági struktúrákat kellett kiépíteniük. Mi volt az eredmény? Az ENSZ Alapokmánya és az ún a Bretton Woods Intézmények, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap. Marshall terve egy lepusztult Európa újjáépítésére. Néhány évvel később pedig az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata.

2015 a kihívások és a lehetőségek szempontjából ugyanolyan fontos, mint 1945. Két nagy csúcstalálkozó vár ránk: Az első, szeptemberben, New Yorkban a fenntartható fejlődés céljaival foglalkozik. A decemberi párizsi csúcstalálkozó pedig klímamegállapodást hoz. A fenntartható fejlődés célja az államok fenntartható működésének elősegítése, összhangban a Földanyával, és nem az ő költségén, az ökoszisztémák megsemmisítése árán. A Földanyával összhangban, a fenntartható fejlődés alapján. Az elfogadott célok 2016. január 1-jétől valamennyi országra vonatkoznak. Kötelező klímamegállapodásra van szükségünk, mivel a tudományos bizonyítékok azt mutatják, hogy 4 ° C-os felmelegedés felé haladunk, és 2 ° C alá kell kerülnünk. Intézkedéseket kell tenni a monitorozás és az értékelés céljából. Így egyre ambiciózusabban tudjuk csökkenteni a kibocsátást, és a megújuló energiákra való áttérés gyorsabb lesz. Ez az út a biztonságos világ felé.

A lényeg az, hogy ez a probléma túl fontos ahhoz, hogy a politikusokra és az ENSZ-re bízzuk egyedül.