vagyunk

Fotómeghívó hat körutazásra…

Tippek a téli családi kirándulásokhoz…

Vonzó utazás az egész család számára…

Amit a lezárás során olvastunk. Keresztül…

Otthon vagyunk, ahol a sírjaink vannak

A feleségem hároméves korában jött az életembe, ezért az óvodában találtam élettársat. Még mindig látom, hintán ült, ringattam, nagyon megtetszett neki, otthon elmondtam anyukámnak, hogy van barátnőm. Hatéves korunkban mindegyik más iskolába járt, de a sorsunk kedvező volt.

Akkor nedves lakásban laktunk, ahol még mindig rosszul voltam. Az orvos azt mondta anyámnak, hogy szárazabb, napsütéses lakásba kell költöznünk, és nagy szerencséje volt, hogy talált egyet. Áthelyeztük, kipakoltuk a dolgokat, ez rendkívül élénk emlék: ülök egy új lakás ajtaja előtt, és hirtelen látom, hogy egy híres, copfos lány lép be a szomszédba. Kilenc évesek voltunk, amikor újra találkoztunk, és azóta sem mentünk el. Hetvenhét évesen házasodtunk össze. A szeretet számos definícióját olvastam, Dürrenmattom azt mondta: "A szerelem nem szeretet egymás iránt, a szeretet az, hogy képtelenek egymás nélkül élni.".

Két testnek és egy léleknek hívtunk minket. Mindig gyorsan találtunk megoldást, mert mi is így gondoltuk. Középiskolásként órákon át sétáltunk, és elképzeltük, hogyan fogunk együtt élni, hány gyermekünk lesz, hogy nem vitatkozunk előttük. Később kidolgoztuk az "öregedés filozófiáját"; ide tartozott a fürdőbe járás is, hogy a lehető leghosszabb ideig egészséges maradjon, és a fürdő közelében lévő nyugdíjas házat vásárolt. Klára utolsó napjaiban arról beszélgettünk, milyen életet éltünk. Mindketten egyetértettünk abban, hogy boldog és értelmes.

Klára pedagógiát tanult, én a brünni katonai egyetemen tanultam, a hadsereg hozzáférhetett a legjobb technológiához. Az elmúlt év előtti ünnepek alatt házasodtunk össze, érettségi után elhelyezkedtünk a Nižná na Orave-i Teslában, egy új gyárban, ahol meg kellett volna kezdeni a televíziók gyártását. Mindannyian fiatalok voltunk, tapasztalat nélkül, de lelkesedéssel - és két év után már millió tévét gyártottunk. Ma azt mondom: Fiúk, sokat teljesítettünk, ha senki sem dicsért meg minket, dicsérjük meg magunkat. Ezért minden találkozón dicsekedünk, utoljára hatvan év után találkoztunk így.

Klára tanított, fiunknak sikerült az első lépések. Azzal kezdtük, hogy kifizetéseket és kifizetéseket tettünk egy fiókba, és a feleségem volt a felelős a vásárlásért. Az első hónapokban néha azt tapasztaltuk, hogy a fiók üres. Először azt hittem, hogy ez csak matematikai probléma, és hogy ha én vigyázok a pénzre, akkor rendben lesz. De a fiók még gyorsabban ürült. Tehát arra a következtetésre jutottam - és ez a tudás életem végéig megmaradt bennem -, hogy nincs értelme kis jövedelemből energiát takarékoskodni, hatékonyabb energiát fordítani a jövedelem növelésére. Elgondolkodtam, benyújtottam egy fejlesztési javaslatot, és egyszerre harmincnégyezer korona került a fiókba.

Öt évig maradtunk Áraván, ezalatt megtanultunk együtt élni anélkül, hogy anyáink erről meséltek volna. Klára azonban mindkét fiát Pozsonyban hozta világra, azt akartuk, hogy a pozsonyiak olyanok legyenek, mint mi ketten; családomnak vannak olyan őseiről, akik ötszáz évvel ezelőtt ebben a városban éltek. Feleségem édesanyja beíratott minket egy lakásszövetkezetbe, és három év alatt szövetkezeti lakást kaptunk. Elkezdtem dolgozni a televíziónál, később egy teljesen új részleget indítottunk a Slovnaftnál - a számítástechnikát. Telepítettük hazánkban a vegyi termékek gyártásának első számítógépes vezérlését, bevezettük a számítógépeket a mezőgazdaságba is. Aztán a technológiáról a külkereskedelemre váltottam. A családommal Németországba költöztünk, Augsburgban, Düsseldorfban, Berlinben, Bécsben éltünk. Nagy jövedelmem volt, akkor, amikor kevesen tudtak külföldre utazni, muszáj volt. Államvizsgákat tettem üzleti jogból, német könyvelésből, amelyekkel később az üzleti életben találkoztam.

Klárát fiai nevelték, kiváló anya volt. Mindketten közgazdaságtant tanultak, sportoltak. Karácsony előtt mindannyian leültünk és elmondtuk, amire szükségünk volt. Híressé váltam azzal a kérdéssel: "És ez elég?" Amikor a gyerekek most felhívnak az ünnepekre, azt mondják: "Van elég, apa, ne félj." Az egyik fiú Ausztriában él, a másik felváltva Pozsony és Prága. Mindketten megtanulták tőlünk, hogy anyagilag biztonságban kell lennünk, hogy ne függjenek a gyerekektől, az államtól, és hogy nyugdíjas korukban jól élhessenek.

Klára egészségügyi problémái hatvan éves kora után kezdődtek. Megtalálták tüdőfibrózisát, a diagnózist, amely két és fél évig fennmaradt a reményben, később aneurysmát adtak hozzá. Elláttam a legjobb orvosokkal, a legjobb eszközökkel, felhagytam a vállalkozásommal, és csak gondoztam. Többször sikerült eljutnom a lapáttól a sírig. Amikor láttam, hogy fogy az ideje, megpróbáltam minden nap valami szépet átélni. Például elvittem kávézni Bécsbe, hogy este azt mondhassuk: Csodás nap volt! Amikor már nem tudott járni, kerekesszékkel lovagoltam vele a Duna mentén. Órákig a hajókra nézve búcsúzott az élettől. De amikor a gyerekek elmentek mellette, megelevenedett, elmondta nekik a város történetét, ismét tanár volt, aki szereti a diákjait.

Hetvenöt éves korában hunyt el. Az orvosok tizenkét évvel hosszabbnak neveztek engem és engem. De ennek a legnagyobb érdeme a szerelem. A szeretet, amely hároméves korunkban jutott el hozzánk.

A nők erősebbek nálunk, férfiak, türelmesek, nem panaszkodnak. Így volt Klára is. Nem sírt, ami sokkal könnyebbé tette számomra a gondozását. Tényleg nem számítottam rá, hogy túlélem, mert a férfiak öt-hat évvel rövidebb ideig élnek, mint a nők, ráadásul régebben gyakrabban voltam beteg, szívproblémáim, gyomorproblémáim voltak. Amikor Klára egy vakáció alatt kiesett a tengerpartról, abbahagytam a dohányzást. Akkor jöttem rá, hogy ha mindketten betegek vagyunk, bajban leszünk. Legalább az egyiknek egészségesnek kell lennie ahhoz, hogy vigyázzon a másikra. Az elmúlt éveket Piešťany közelében egy házban töltöttük. Sokat beszélgettünk, mindig volt valami, gyerekekkel, unokákkal, barátokkal, arról, hogy mi történik Szlovákiában és a világon. Este mindig ittam egy kis bort. Amikor már nem tudott járni, a hátára vettem és felvittem a lépcsőn a hálószobába. Egyszer ittam egy italt, és én is elestem vele. Azóta nem iszom alkoholt, legfeljebb egy pohár bort különleges alkalomra. Azt mondom, hogy Klára jóvoltából abbahagytam a dohányzást, az ivást és az evést.

Amikor Klára elment, nem akartam élni. Végül is hogyan létezhet, ha elveszíti a felét? Abban az időben a fiaim, volt osztálytársaim és munkatársaim fogadtak örökbe. Egész életemben szerencsém volt az emberekkel, kaptam szeretetet és jó barátokat. Ma is többet találkozunk, emlékezünk, filozofálunk. Sokáig tartott választ találni arra a kérdésre, hogyan éljek tovább. Sok utazással oldottam meg, júniustól szeptemberig a tenger mellett vagy a hegyekben vagyok. Szervezek találkozókat középiskolai, egyetemi osztálytársakkal, különböző munkahelyek munkatársaival. Fokozatosan meglátogatom az összes helyet, ahol éltem, és találkozom olyan emberekkel, akiket megértettem; Interneten és skype-on keresem őket. Tudatosan visszatérek azokhoz az emberekhez és azokhoz a helyekhez, ahol jól éreztem magam.

Legutóbb hatvan évvel a főiskola elvégzése után szerveztünk találkozót. Meghívtunk egy angoltanárt is, aki csak hat évvel volt idősebb nálunk, és akit mindannyian szerettünk. Megtaláltuk Kanadában, ahol most él, és egy csokor rózsával fogadtuk a bécsi repülőtéren. Mindent Skype-on keresztül rendeztünk, a nyolcvanéves diákok találkoztak kedvenc nyolcvanhat éves tanárukkal. Vázáját vésett köszönettel dedikáltuk. A repülőtéren is megölelte, nem tette be a poggyászába, repülőre vitte. Azóta küldök neki egy csokor rózsát Kanadába a találkozásunk minden évfordulójára.

A nagycsaláddal is tartom a kapcsolatot. Például megtaláltam Waltraude nénit, aki Németországban él, aki 90 éves koráig egy idősek klubjában vezetett és táncolt. Mindannyian Prešpuráci voltunk, apámnak szlovák és morva gyökerei voltak, édesanyámnak osztrák és magyar Klára, a Csendes éjszaka pedig háromnyelvűen énekeltünk karácsonykor. Amikor gyermekeink nevetnek: "Na és mi vagyunk?" - Azt mondom: "Jó emberek vagytok, bölcsek." És amikor egyszer megkérdeztem egy barátomat: "És hol vagyunk otthon?" - mondta: "Hol vannak sírjaink. "


Hanták Rudolf, pozsonyi származású, radiolokációra szakosodott villamosmérnök. Azokhoz a csapatokhoz tartozott, amelyek megkezdték az első szlovák televíziók gyártását, az első számítógép-vezérelt gyártást a vegyiparban Csehszlovákiában (nagynyomású polietilén gyártása a Slovnaftban), részt vett a számítógépes technológia bevezetésében a mezőgazdaságban. valamint az élelmiszeripar és a számítógépes hálózatok (első a CMEA-ban). Később az informatikai részlegről a külkereskedelemre költözött.