Sikerrel jártak a világon, otthon nem ismerjük őket! Oli Džupinková a szerdai premieren (szombati reprise) külföldön élő szlovákokat mutat be. További tippeket küldhet a [email protected] címre.

hivatásos

Maya Mačingová, hivatásos bébiszitter

Maya Mačingová kassai nő, aki 2000 májusa óta Londonban él. A Közgazdasági Középiskolában - üzleti és vállalkozói diplomát szerzett. Annak ellenére, hogy az iskola csodálatos volt, Maya már a kezdetektől fogva tudta, hogy nem ennek akarta szentelni az egész életét. Egy nap Londonba ment, és aupairként kezdett dolgozni. Tizenöt év után hivatásos bébiszitter, aki hosszú ideje öt családban van. Az angol nők bíznak bennük és megbízzák gyermekeiket. Kezdetben intuitív, és most sokéves tapasztalaton alapszik. Maya szereti a munkáját, olyan szépen beszél róla, hogy amikor hallgatja és olvassa a történetét, szünetet tart, gondolkodik a munkájáról és felhívja anyukáját.

Oli: Mikor és miért döntött úgy, hogy Londonba megy?

Maya: Mindig is kísértés volt, hogy valamilyen módon elmenjek Londonba. Azt hiszem, tipikus szlovák példa voltam. Végeztem, és amikor szakítottam egy barátommal, Angliába mentem. Két hónap alatt feldolgoztam az összes vízumot és papírt. Busszal utaztam, és körülbelül 27 órába telt.

Oli: Milyen elvárásaid voltak?

Maya: London csodálatos volt. A családban kezdtem aupairként, ahol három gyermekük született. Zsidó család volt, és aranyszínűek voltak, de nagyobb szükségük volt egy takarítóra, mint egy bébiszitterre. Szerintem azonban az ügynökség hibája volt. Így három hét múlva távoztam, és összehajtott egy barátjával, aki szó szerint megmentette az életemet. Körülbelül még három hét után új családot találtam, és azóta itt vagyok.

Oli: Ha összefoglalnánk azt a 15 évet, amelyet életed fejlődött a Londonban töltött idő alatt?

Maya: Ha visszatekintünk rá, a 15 év hosszú idő az ember számára, hogy valamilyen szinten felemelkedjen. Soha nem siettem és mindent elengedtem. Amikor találtam egy családot Londonban, akkor már több pénzt fizettek nekem, körülbelül heti 25 órát dolgoztam, és rengeteg szabadidőm volt. Így véletlenül találtam munkát egy szomszédnak egy mellékutcában. Nagyon kedves hölgy volt, akivel eddig kapcsolatban voltam. Ő volt az első nő, aki rám bízott egy egyéves gyermeket, aki nem rendelkezett angolul és tapasztalattal. Azt mondta, ösztönösen bízott bennem, és egy pillanatig sem habozott. És ő adott először esélyt nekem. És azóta természetesen ment. A szomszédai és barátai látták, hogy boldog velem, és még egy kicsi is boldog. Freddy akkor egyéves volt, most ünnepli tizenhatodik születésnapját, és amikor ma ránézek, magam sem hiszem el.

Oli: Hány családban voltál?

Maya: A családban általában átlagosan három-öt év. Természetesen, ha mindkét fél elégedett. Körülbelül öt családban voltam ilyen régóta. De dolgoztam néhány családnál is, akiknek valamiben segítségre volt szükségük. De soha nem terveztem, hogy ez egy életen át tartó munkám lesz. Azonban olyan szerencsém volt ezekkel a családokkal, hogy ostobaság volt elhagynom. Szóval ezért csinálom még mindig, mert jó családom voltak. És jelenleg el sem tudom képzelni, mi mást élveznék még így. Nem akarok filozofálni, de nem sokan mondhatják, hogy elégedettek a munkájukkal, és nem ellenállással mennek oda.

Oli: Milyenek azok a családok? Gazdag emberek, vállalkozók, dolgozó anyák? Miért van szükségük profi bébiszitterre?

Maya: Vannak olyan családok, ahol a férj nagyon sok pénzt keres, a feleség pedig még mindig valamivel elfoglalt, és úgy érzi, teljes munkaidős bébiszitterre van szüksége. De ha van pénz, akkor nem oldják meg. Az utolsó két családomban mindkét szülő nagyszerű volt. Ők is élvezik, de tudják, hogy ha a gyerekeknek jó jövőt, jó jövőt akarnak biztosítani, akkor egyszerűen megéri ezt megcsinálni, és ugyanakkor van egy hozzám hasonló ember, aki reggel eljön és mindenről gondoskodik, mint ha anya tette, ha nem ment dolgozni. De este hazajön és százszázalékosan vigyáz a gyerekekre. A főnököm megpróbálja megtalálni az egyensúlyt, amikor a munkahelyén van, akkor a munkahelyén, és amikor otthon van, a gyerekekkel van.

Oli: Olyan véleményekkel is találkoztál, hogy milyen anyák ők, hogy így teszik el a gyerekeiket, és más gondoskodik róluk?

Maya: Nagyon gyakran. De annyi év után, amióta csinálom, teljesen látom, miért csinálják, és megértem őket. De karrierjükről van szó, gyerekeik is vannak, és ez Londonban is trend. Van olyan barátom, akinek van tapasztalata bizonyos szélsőségekkel vagy néhány hírességgel kapcsolatban. És ez más szint, mint én. De London nagyon kinyitotta a szemem. Rájöttem, mit kell tennie szlovák anyáinknak, mit csinálnak, és természetesnek vesszük. És hogy London példa arra, hogyan élhetnek másképp, és mennyivel könnyebben élhetnének. Kezdtem jobban értékelni, amit anyám tett értünk. Anyáink főznek, mosakodnak, dolgoznak, és ezt a babysitterek számára biztosítják.

Oli: Hogyan érzékelik a gyerekek? Akkor nem szoknak jobban hozzád, mint anyához?

Maya: Elméletileg ez megtörténhet. A gyakorlatban ez anyától és bébiszittertől függ. Hogyan lehet elkapni a kezdetektől, és hogyan lehet egy rendszert és szabályokat létrehozni. Ez alatt a 15 év alatt soha nem fordult elő velem, hogy ez nagy probléma lenne. Természetesen a gyerekeknek van olyan időszakuk, amikor csak anyát vagy csak Mayát akarják. A gyerekek látják, hogy kijövök anyukájukkal, és ez nem verseny. Nem minden ellenére tesszük, és minden tisztességes játék és csapatmunka.

Oli: Szüksége volt néhány speciális tanfolyamra vagy oktatásra is?

Maya: Eddig mindig ajánlásokon és kapcsolatokon keresztül találtam munkát. Egyáltalán nem foglalkoztam önéletrajzzal vagy hasonlóval. Már egy ügynökségen keresztül kerestem a jelenlegi állást, és ennyi év után is rájöttem, hogy ez nem könnyű. Nem vagyok angol anyanyelv, és néhány család nagyon türelmes hozzá. De amikor mindent papírra vetettem, amit tettem és ahol voltam, nagyon jól nézett ki. Egyrészt egyértelmű volt, hogy régóta családokban dolgozom, ami azt jelentette, hogy nem vagyok problémás ember, és ez nagy plusz. Nagyon kicsi gyermekeim voltak, 11 éven aluli gyermekek. Ezek mind nagy pluszok, bár nem vagyok "dada" minősítésű.

Oli: Mi a különbség egy aupairka és egy dada között?

Maya: Az aupairek többnyire fiatal lányok, akik úgy döntenek, hogy külföldre mennek, hogy megtanuljanak egy nyelvet, keressenek némi pénzt és ún. hogy egy másik ország kultúráját önállóan kipróbálhassa. A törvény szerint nem dolgozhatnak heti 25 óránál többet, és elméletileg nem vállalhatnak teljes felelősséget a gyermek (ek )ért. Röviden, csak ilyen extra segítségnek kell lennie az otthonban. Természetesen fizetnek érte, bár szimbolikusan, ez csak zsebpénz. De mivel gondolták a szállást és az ételt, főleg kezdetnek, ezért ez ideális felépítés. Dadus munkája sokkal időigényesebb (pl. Heti 54 órát végzek), nagyobb a felelősség, jó angol nyelvre van szükség, elegendő tapasztalat és gyakorlat, elsősegély tanfolyam, szervezőképesség, általában sokkal magasabbak az igények pénzügyileg sokkal "érdekesebbnek" minősítették ... Ez egy olyan munka, mint bármely más, az együttműködés kezdetekor szerződést írnak alá, a munkáltató fizeti a dadus adóit és az összes illetéket, és a dadusnak 20 munkanapnyi szabadság jár évente minden munkaszüneti nap.

Oli: Hogy néz ki a napod?

Maya: 7: 30-kor kezdem. Jövök a családhoz, a gyerekek fent vannak, anyám is, és csak most kezdenek reggelizni. Elveszem anyukámtól, aki dolgozni fog. Ülök a gyerekekkel, reggelizek és beszélgetek. A lány, akit ápolok, 5 éves, iskolába jár, és nyolcra készen kell lennie, és az anyja az iskolába viszi. Hároméves bátyjával maradok. Játszunk egy kicsit, és a kilencedik előtt elviszem óvodába, ahol körülbelül tizenkettedik. Aztán szabadidőm van, újságokat olvasok, iszom kávét vagy játékokat és így tovább. Tizenkét órakor a gyerek után megyek iskolába, ebédelünk, a kicsi megint alszik és fél háromkor iskolába megyünk a húgáért. Hazatérünk, elvégezzük a házi feladatokat, vacsorázunk, és amikor anya hazajön, elmegyek. De mindez egyéni és a család típusától függ.

Oli: Látsz némi különbséget a szülői életben, talán abban, hogy hogyan neveltél és hogyan gondozod most a gyerekeket.?

Maya: Vannak különbségek, de az idő múlásával változik, ha Kassához és Londonhoz képest különbségeket keresnék az oktatásban. Néha, amikor megnézem, mit csinálnak a gyerekek, mit játszanak és milyen lehetőségeik vannak, az elmém felfüggesztett, és azt mondom, hogy ez nem volt nálunk. Több szabadságunk volt, felmásztunk a fákra, és egy koszos nadrágban jártunk, és senki sem oldja meg. De nem látok nagy különbséget.

Oli: Mi van veled és a saját gyerekeiddel?

Maya: Nem tudom miért, de még soha nem állítottam fel annyira, hogy egyszer saját gyerekeket kell szülnem. Még mindig hagyok helyet neki. Amikor jön, akkor jön, és amikor nem, akkor nem. Semmi sem megy.

Oli: Mit tart szépnek a munkájában?

Maya: Az a szép, hogy néha a gyermekek szemével látom a világot. Gyönyörű és szórakoztató. És nagyon szép, hogy ezeknek a gyerekeknek is adok valamit önmagamból és a szlovák kultúrából. A lány, akiről gondoskodom, énekelhet Kukulienkát vagy Táncolhat, táncolhat. Néha ránézek a gondozott gyerekekre, és azt tapasztalom, hogy nem hiszem, hogy ez az én feladatom. Táncolunk, játszunk, nevetünk és megőrülünk, és nekem nem kell az irodában ülnöm, és például a főnököm kiabálna velem. És ami a legfontosabb, nem tudom, hogy emlékeznek-e rám, de jelenleg az életük része vagyok, és részt veszek abban, hogy milyen emberekké válnak. Szerintem ez fontos.

Oli: Mit élvez a szabadidejében?

Maya: Szeretem a művészetet, festészeti kiállításokra járok, néha edzőterembe, találkozom a barátaimmal és van varrógépem. Néha festek, és szeretek alkotni. Legyen az varrás vagy festés.

Oli: Tizenöt londoni év után ott akar maradni, vagy visszatér Szlovákiába?

Maya: Fontos számomra, hogy boldog legyek. És most itt örülök. Jól csinálom, és nagyon értékelem. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a jövőben bármi megtörténhet, és elmegyek, és talán visszatérek Szlovákiába. De még nincs konkrét tervem.