jelent

A mai nap ismét nehéz volt. A kicsi bosszúsan ébredt, én sem a jobb lábbal keltem fel, így kölcsönös morgásunk kiegészítette egymást.

Nem is tudom, mikor húzott elő egy húsos mozsarat, és egy másodperc töredékéig repül felém egy eddig hibátlan zománcfazék első töredéke. Leon érdeklődéssel remekművét figyelve, a fazék félelmesen néz rá az újonnan kialakult fekete szemével.

Amíg nekiugrok, szeretném sikerül megoldani a kráter környezetét. A lyuk szörnyű méreteket öltött. Ennek ellenére ez nem tesz velem semmit, gyanúsan gyanúsan leteszem az ingemet, és tovább dolgozom. Az edényt a fiatalember kegyelmére hagytam, ez már összefoglalva.

Amikor nincs minden ellenőrzés alatt

Vágok cukkinit, paradicsomot, kinyitom a paradicsompürét. Az árvíz előtti nyitót így használom, nem is tudom leírni. Az éles részt a konzerv széléig vágom és akkor eljön.

Valószínűleg a középkorból származó túlnyomás okozta megfelelő nyomás (annak ellenére, hogy a csomagoláson szereplő információk szerint még legalább 3 évig velünk kellett volna lennie ebben a világban) ezt okozta a konyha fele, beleértve az arcomat és a dekoltázsomat, piros színű.

A gyereknek van bemutatója, velem ellentétben borzasztóan nevetségesnek tűnik. Ideiglenesen letörlöm magam és folytatom a főzést, szeretnék minél előbb túltenni rajta. A második túlnyomást karnyújtásnyira hagyom, és szinte baltaként kinyitom. Szerencsére a gyártó megsajnált engem, és ez rendben van.

A hangulatom "teszi" a kint tartózkodásomat

Amikor nincs kedve a napnak, legalább nézem. Szóval kihúzom a "csigákat" a szekrényből, beletolom a téli gumijaimat, és egy nagyon jó új pólót adok hozzá (mivel a többiek a túlvilágon vannak egy mosógéppel történt baleset után). Nem. Teljesen a világban érzem magam. Sál a hajamban, szép szandál és sétálok.

Van néhány gyerek a játszótéren, szeretem, ha nincs zsúfolva. Kicsit megállok, ott vannak a gyerekekkel csak maguk az apukák, nem történik meg. De mit, köhögök miatta, feltétlenül kinyitom a kaput és úszok közöttük.

Először hintázzon. Ha. Már látom, ahogy engem bámulnak. Lehúzom a gyomrom, kikapcsolom a mellkasomat. Csak ne ess le. Végül is elengedem a hasam. A többi gyerek a homokozóban van, ahová Leon néhány másodperc alatt összetéveszthetetlenül indul, így nincs más választásom, mint elmennem a férfiak közé ülni.

Már látok mosolyt, mosolyogni is fogok (hé, Miška, még nem vagy teljesen kész eldobni, tyúk, mosolyognak. Te vagy CICAAA).

- Igen, egy kicsit. - Kíváncsi vagyok, mi árult el. Körök? Látszólag. Hülye fürdőszoba fény, nem is igazán láttam magam, oh.

És hát elmondom nekik, mint régi ismerősöknek, mit csinálok ma a kontyom tette. Egy zománcfazékról. Arról, hogy "vajil". És a fejemben azt mondom, hogy még nem vagyok a zenit mögött, még szórakoztathatom a srácokat, elég udvariasan dadogtam, és nyilván viccesnek tűnik.

Egy óra múlva büszkén mentem haza, és azonnal éreztem magam magabiztosabb, jobb, szebb. Egyáltalán nem bántam, hogy a kicsi ismét ételt ütött ki a kezeim közül, és hogy ismét bosszantotta a fogát. Ebéd után ágyba fektettem, fáradtan aludtam tíz percen belül.

Lassan visszaváltoztam kényelmes tréningnadrág és egy nyári harisnyatartó. Mosolyogva hajtogattam a csigákat a szekrénybe, és elégedetten rájuk raktam a pólót. Én már - le akartam ülni, hogy kezdjem a könyvet, de nem tetszett. Bementem a fürdőszobába, felgyújtottam a villanyt. Meg akartam nézni azoknak a szem alatti karikáknak. Valóban olyanok, hogy annyira láthatóak?

Újra csináltam valamit

Mildred zavartan. Alattomosan csendesen nyugszik az orrán, a jobb arcán és a bal szemöldök felett csepp ellenség elrontotta a túlnyomást. Szakítok. Eleinte csak egy kicsit, aztán rettenetesen. A kicsi pislog a kiságyban, így gyorsan utána futok.

Rám néz, mosolyog, kezét a kiságyon lévő kalapácsok fölé helyezi, és elégedetten megsimogat. Úgy érzem, hogy számára gyönyörű vagyok még nadrágban is, feszített pólóban és furcsa pontokban az arcomonén. Hölgyeim és uraim, ez egy srác, akiért érdemes élni.