Első anorexiás gondolataim tízéves koromban támadtak, amikor vonakodva néztem a tükröt a tükörbe a tesztfülkében. Korábban bántalmaztak a külsőség miatt, de minden megváltozott, amikor eljött a pubertás, és felnőttem. Nagyon sok barátom volt, zongoráztam, jól mentem az iskolában és a táncban, az életem tökéletes volt. Költöztünk, a háztól 200 kilométerre eljutottam a gimnáziumba, és az iskola mellett a táncklubot is megváltoztattam.
Az idillt megzavarta a gyanú, hogy már nem vagyok olyan szegény, mint az általános iskolában. Izmos voltam, különösen a táncos edzéseknek köszönhetően, amelyeket heti négyszer viseltem. A tavalyi karácsonykor 54 font súlyt tartottam 164 centiméteres magasságban. Valójában az optimális testsúlyom kezdett stresszelni.
Úgy döntöttem, hogy lefogyok. Radikálisan csökkentettem a napi kalóriabevitelt, és az edzés mellett otthon is erősödtem. Csak márciusban küldtek 43 kilós gyermekorvoshoz, ahonnan azonnal kórházba küldtek.
Nem hagytak sokáig ott, valószínűleg tévesen gondolták, hogy a gondolkodásom megváltozik. Hazaérkezésem után azonban nem voltam hajlandó feladni a gyakorlatokat, és továbbra is lefogytam. Nem uralkodtam. Le kellett állítanom a táncolást, a tanulás kihívássá vált. Még mindig fáztam, és ennek oka egyszerű: a riasztó 38 font.
Fotó: Tertia van Rensburg az Unsplash-on
Nem meglepő, hogy a legközelebbi állomás a kórházi kezelés volt. Lassan elhúzódott. Csak két hét múlva hízott meg az első kilóm. Aztán még egy. És csodával határos módon hazaengedtek. Rajtam áll. Harcolnom kell.
Kénytelen voltam abbahagyni a táncot, de megtudtam, milyen értékes a család; mivel mindenkit szeretem a családomban, és köszönöm nekik, hogy szerettek, pedig bántottam őket és önmagamat is. Míg utálom magam, nem adják fel és látják a reményt, hogy ugyanolyan boldog, mosolygós és élettel teli leszek, mint korábban. Támogatnak és támogatnak. Itt vannak nekem, mindig, ha evés után sírok.
Ez a saját fejeddel vívott harc. Ki kell kiabálnom magam, amikor arra gondolok, hogy hogyan nem akarok enni, égni kell, vagy más anorexiás, gyötrő gondolatok. Tudom, hogy még hosszú utam van, de nem szándékozom feladni. Az étvágytalanság már rabolt táncolástól, rengeteg élménnyel, lehetőséggel, barátokkal és mosollyal, de nem akarom hagyni, hogy egész életemet kirabolja.
A cikk szerzője: Tereza
jegyzet szerkesztők: A szöveg szövege eredeti, a történetet a szerkesztők semmilyen módon nem módosították vagy szerkesztették a szerkesztők hitelességének megőrzése érdekében.
- Egy olyan pöstyéni család szomorú története, amely nem tudta eltemetni édesanyját a járvány miatt!
- A szomorú bohóc Jim Carrey és személyes története, amely mindenképpen inspirál
- Sony Xperia Tablet S Szlovákiában Első benyomás
- Öngyilkos gondolatok! Az énekes szakított egy barátjával
- Zeno zeneszerző Gabo Dušík Az első jogdíjak az özvegy Dusíkkal értek véget