José Saramago: Baltasar és Blimunda * Odeon * Prága 2002 * Fordította: Marie Havlíková
2003. január 8., 0:00 MICHAL HVORECKÝ
José Saramago portugál regényíró, költő, műfordító és újságíró csak 1998 után vált szélesebb körben ismertté a nemzetközi nyilvánosság előtt, amikor életművéért Nobel-díjat kapott. Ennek az egyedülálló szerzőnek a díj legitimitását a Baltasar és Blimund című könyv is megerősíti 1982-ből.
Néhány mondat után egyértelmű, hogy a Baltasar és a Blimunda kivételes regény. Baltasar, egy bal kéz nélküli férfi és felesége, Blimunde története, akik belelátnak az emberi lelkekbe, sok rétegben és irányban gördülnek, és bár néha elkülönülő tömegként hat, a valóságban ritkán egységes és ritka vagyonnal rendelkezik jelentéseinek.
Bár Saramago irodalmi autodidakta és társadalmi háttere miatt hivatalosan csak alapfokú végzettséget szerzett, ma irigylésre méltó enciklopédikus ismeretekkel rendelkezik. A könyv vezérmotívuma egy mafrai kolostor építése, a történet főszereplője a jezsuita, feltaláló és prédikátor, Bartolemeo Lourenco de Gusmao, a 18. század jeles portugál tudósa. Meg nem erősített történelmi források szerint 1709-ben sikerült megépítenie egy aerosztátot, a repülőgép elődjét, és vele együtt felszállni Lisszabon felett. Gusmát technikai csoda felépítésében Baltasar és Blimund társadalmi kirekesztettek segítik, akik szokatlan érzelmi és fizikai szeretetüket a "madárgép" elkészültének hátterében fejlesztik. A repülőgépet azonban aggasztja a mindenható inkvizíció, amelynek hatalma még a felvilágosult uralkodó napjaiban is a csúcson volt. A regény további szereplői valódi történelmi háttérrel rendelkeznek, az olasz zeneszerző, Domenico Scarlatti alias Šarlat, aki a portugál udvarban dolgozott, vagy a bábos vígjátékok szerzője, António José da Silva.
Maga Saramago tipikus eposzi pozíciójában mutatkozik be, mint mindentudó elbeszélő. A múltat azonban a jelen prizmáján keresztül adja át, vagyis gyakran csak a mai világból ismert tárgyakat és körülményeket használ fel a történelmi realitások jellemzésére. Ezt a módszert szétszóró hatásnak nevezik, és szándéka nyilvánvaló: a történelmi idők szatírájával rámutatni a mai bajaira. A meggyőződött baloldali és fáradhatatlan emberi jogi aktivista, Saramago a regényt arra is felhasználja, hogy könyörtelenül kritizálja a politikai és egyházi hatalmat. Különösen az utolsó jelenet, amelyben a domonkos megpróbálja megerőszakolni Blimundot, a szerzeteseket elvetemült képmutatókként mutatja be, ami értelem nélkül elrejti testiségét, szó szerint egy ragyogó passzus, amelyet egy gótikus horrortól vágnak.
Az egyház kíméletlen kritikája Saramaga kedvenc témája, amely nem egy botrányt okozott katolikus Portugáliában. Munkája cenzúrájára tett erőfeszítések ellen az író 1993-ban még elköltözött szülőföldjéből, és jelenleg a Kanári-szigeteken él. A Baltasar és Blimunda című regényben is vitatkozik az egyházi urakkal az egykarú istenről alkotott gondolatairól, vagy bohapusto lő ki belőle leírásokkal arról, hogy a hívők között erotikus ismeretségek létesültek a templomban a szentmise alatt.
Saramago a történetmesélés művészetét tartja a regényíró elsődleges feladatának, és ő maga ismét első osztályúnak bizonyította.