Ugandában a túlsúly a jólét jele, az irigység és az idősek iránti tisztelet tárgya, már kicsi korától kezdve, minden lépésnél biztosítva van.
Az elhízott ugandák ritkák vidékünkön. Kevés az étel, főleg zöldségeket főznek, és a legtöbben reggeltől estig a földön dolgoznak. Ezután nem hízik. Csak azok elhíznak, akik megengedhetik maguknak. Nemcsak a kiválasztottak 20% -a rendelkezik munkával, de ez nem fizikai munka, és megengedhetik maguknak, hogy többet esznek, mint amennyire a testüknek szüksége van. Tehát bankárok, ügyvédek, lelkészek, tisztviselők, vezetők vagy üzletemberek vesznek fel. És az urak meglehetősen büszkék sörizmaikra és lenyűgöző háttérrel rendelkező hölgyekre.
Ily módon társadalmilag nem csak megengedett, de még helyénvaló is bókot mondani annak, aki szerencsésen hízott. És fejezzen ki részvétét, ha valaki lefogy. Amerikai barátom, aki több mint tíz éve itt él, jól érezte magát arról, hogyan fogadta a bókokat abban az időben, amikor nem tudott megszabadulni a szülés után megszerzett súlyától. És mivel több helyi ismerős is megbánta, miután kemény diétája és testmozgása révén sikerült elérni az alakot az általa elfogadhatónak tartott dimenziókhoz.
Uganda vidékén kevés idős embert is lát. A statisztikák szerint a várható élettartam még mindig 47 év, és bár az AIDS csökkenőben van, más betegségek és az egészségügyi ellátás hiánya továbbra is szerepet játszik. De az a néhány „múzeum” és „makákó”, akivel találkozol, egyértelmű tiszteletet élvez. Láttam a vad partit az esküvőn, mint a tenger, mint a tenger a beérkező nagymama előtt, akik közül kettő segített a járásban, a másik három pedig beugrott és széket tartott. Körülötte ül és hallgatja a bölcs öreget, pedig tíz másodpercbe telik minden szó kimondása. Természetesen egy olyan országban, ahol nincs nyugdíjrendszer, a fiataloknak kell gondoskodniuk a nagyszülőkről vagy rokonokról.
Amikor néhány nappal ezelőtt a gyerekekkel sétáltam Kabbalah utcájában, egy gyerekcsalád bókot adott nekem, amikor megpróbáltam valamiért könyörögni. Így tanultam meg, hogy a lányomnak gyönyörű haja van, hogy van egy szép pólóm, a másik lányomnak pedig szép cipője van. És akkor a kislány odajött hozzám egy olyan kérdéssel, amelyet nyilvánvalóan bóknak is szántak: "És te vagy a nagymamájuk?" Persze, Ugandában a koromat és a negyvenes éveimet többnyire nagymamáknak tekintem. Az én egómat egyébként is nehéz volt elviselni...
A férjem azt mondja, hogy amikor nyugdíjba megyünk, a gyerekek felnőnek és kijönnek a házból, végleg Ugandába kellene költöznünk. Lesz tiszteletünk és megbecsülésünk.