A felhívás célja
Segítsünk olyan gyerekeknek, mint Karanja, esélyt kapni egy jobb életre, mint a szülei. Veled együtt lehetőséget biztosítunk számukra az iskolába járásra, biztonságos otthonra, egészséges ételekre, ivóvízre és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésre. Meg fogunk győződni arról, hogy saját gyermekeik nem függenek tőlünk.
A kihívás szerzője
Gründungsdatum: 2012.6.18
Utca: Dobšinského 14
Sztori
Afrikai gyermekek távolsági örökbefogadása
Veled oktatással és gondozással segítünk jövőt teremteni az elhagyott és hátrányos helyzetű afrikai gyermekek számára. Veled együtt lehetőséget adunk a gyerekeknek iskolába járásra, biztonságos otthonra, egészséges ételre, ivóvízre és egészségügyi ellátáshoz.
A nevem Karanja *. A hetedik osztályba járok St. Anny. Ez a központ 2006 februárja óta az otthonom. Itt élek az öcsémmel, aki egy helyi középiskolába jár. 1997. január 9-én születtem Jane és James szülőknél, akik már meghaltak. Azonban az életem nem volt könnyű akkor sem, amikor a szüleim éltek.
Sárházban laktunk, és mivel nem tudták elvégezni a nehéz munkát, nagyon nehéz volt megélniük. 2000-ben édesanyámnak született egy fia, aki beteg volt és egy éven belül meghalt. 2003-ban anyánk örökre elhagyott minket. Akkor 7 éves voltam, a bátyám pedig 11. Olyan volt, mintha egy ablakok és ajtók nélküli szobában lennénk egyszerre. Apám nehezen viselte el, és elindult. Egészsége annyira megromlott, hogy kórházba kellett szállítani. Amikor hazatért a kórházból, egészségi állapota nem volt sokkal jobb. Az idősebb bátyám tehát otthagyta az iskolát, hogy vigyázzon rá.
Egy nap, amikor még jobban megromlott az egészségi állapota, azt mondta nekem, hogy otthagyja nekem a sámbáját (házzal ellátott kis kertet). - Hogy érted, apa? - szerettem volna megkérdezni tőle, de azonnal segítségért kellett futnom. A barátai eljöttek és kórházba vitték. Amikor édesapámmal kórházba mentünk, a nagynénémhez szaladtam, hogy elmondjam neki, mi történt. Valahogy megértettem, amit apám el akart mondani - ő is minket hagyott el. 2005 októberében távozott. Akkor 9 éves voltam, a bátyám pedig 13 éves.
Még mindig a képem van a szemem előtt. De miért történt ez velünk? Valahogy meg kellett küzdenem vele. A temetés után egy ideig a nagymamánál maradtunk egy közeli faluban, de amikor hazatértünk, a házunk romokban volt. Gondolatban megkérdeztem Istent, miért történt ez velünk. Kétségbeesés helyett odamentem a nénihez és elmondtam neki a történetünket. Ő szervezte meg az embereket, és ők segítettek nekünk egy olyan fémlemez ház felépítésében, amelynek teteje az eredeti házé volt. Később átépítettük egy jobb, kétszobás házból, fémlemezből. Semmi nem volt a házban, csak az ágy, amit megosztottunk a bátyámmal. Újra iskolába kezdtünk. A többi diák ételt és egyéb kellékeket osztott meg velünk. Ez segített nekünk a túlélésben, és hála Istennek találtunk jótevőket, akik támogattak minket.
Egy nap az iskolába menet találkoztunk szomszédunkkal, aki ételt adott nekünk, és mesélt a St. Anny. Egy iskolába vezetett, ahol találkoztunk a püspökkel és feleségével. Minden szükséges információt kértek tőlünk, és együtt éreztek sorsunkkal. Iskolába vittek minket, és minden este adtak hozzávalókat a leveshez, és együtt reggeliztünk is. Akkoriban a néninknél laktunk. Amint lehetett lakni menni a St. Anny, mi is oda költöztünk. Ez a biztonságos hely megkönnyítette számunkra a helyzetet, így teljes mértékben az iskolára tudtunk koncentrálni. Megkaptunk mindent, ami az élethez kellett. Mindez a szponzoroknak köszönhető, akiknek ezúton is szeretnénk köszönetet mondani. Iskolánk eredménye jelentősen javult. Ha nagy leszek, bankár szeretnék lenni.
Köszönet az embereknek Szent központjában. Anny az élet esélyéért. "Karanja.
* Megváltoztattuk a gyermek nevét a magánélet megőrzése érdekében