Ahogy egy nemzet politikai elitje egy olyan szuperman, amelynek szintjét nem lehet elérni, úgy egy háromgyermekes anya sem érheti el a szlovák tisztviselők szintjét.
Eredetileg arról szerettem volna írni, hogy az állam hogyan kopogtatott édesanyám 90 euróért három gyermekért. Vagy hogy csak egy szülői támogatást kaphatok, pedig három gyerek van. Vagy a családbarát és szociálpolitika csúcsa, vagyis az, hogy engem nem fedez az ellátási támogatás, csak azért, mert nem vagyok hajlandó egyedül hagyni gyermekeimet otthon, és nem akarok álkarriert építeni. Szemléltetésképpen: a legfiatalabb gyermek két hónapos, a legidősebb pedig két és fél éves. Az állam szempontjából azonban nincs szükségem segítségre. De mi van a pénzzel, főleg, hogy a gyerekek egészségesek.
Inspirációm forrása egy telefonhívás volt a tisztviselővel, aki határozottan meggyőzött arról, hogy államunk egy cseppet sem érdekelt abban, hogy tisztességes és intelligens emberek tisztességes és intelligens gyermekeket szüljenek és neveljenek. A tisztviselők is részt vesznek az állam ezen erőfeszítésében.
Évente ugyanazokat a papírokat, igazolásokat, dokumentumokat írom, és legalább tízszer átadom egy gyermeknek ugyanazt az anyakönyvi kivonatát. Irodáink ugyanakkor a legdinamikusabban fejlődő intézmények, mivel szinte havi időközönként átszervezik őket. Legfőbb ideje, hogy a hatóságok elkezdjék kérdezni, mit tehetünk az állampolgár érdekében, és nem fordítva. Annak érdekében, hogy végre elkezdjünk kommunikálni egymással, és amikor a munkaügyi irodának hiányzik a társadalombiztosítótól származó dokumentum, hagyja, hogy az irodai hölgy felhívja a társadalombiztosító hölgyét, és megbeszéljék egymással.
Nem mi vagyunk az egyetlen ország a világon, ahol "rosszul adaptált" állampolgárok élnek, de mi vagyunk az egyetlen olyan országok, amelyek paradox módon adaptálják rendszerüket éppen ilyenekhez. A többiek pedig élvezhetjük annak összetettségét.
Az egész telefonálás abszurditásának fénypontja az volt, hogy a férjem ugyanazon a reggelen egy tisztviselővel megállapodott abban, hogy postai úton elküldi a társadalombiztosítótól a dokumentumot. A kérdés az, hogy miért hívtak? Ha ugyanaz a hölgy, akivel reggel találkozott, telefonálna, nem ártana egy rövid távú memória teszt. Ha pedig egy kolléganője, akit "engem delegáltak" hívtak, akkor legközelebb az segít, ha a kollégák nemcsak hivatalos intrikákat osztanak meg, hanem információkat is adnak az ügyfelekről.
Sajnálom, hogy nem tudom kordában tartani az érzelmeimet, de ez nem elég. Csak annyit kellett tennie, hogy megkérdezte a hölgytől, tudok-e beszélni vagy sem. Később felhívhattuk, amíg a gyermekeim aludtak, és nem kellett tönkretennünk egymás napját.
Nem vagyok igényes, ha elvárom, hogy az emberek udvariasak és tiszteletteljesek legyenek. Régóta nem vagyok iskolás, és nem vagyok hajlandó így kezelni, emelni a hangomat, vagy diktálni nekem, mit kell leírnom. Nincs szükségem semmilyen megfontolásra vagy "empátiára", csak mert három gyermekem van. Tisztességes polgár és anya vagyok. Úgy gondolom, hogy a kölcsönös kapcsolataink egyben névjegykártyánk is, ezért az állami politika ellenére is elsősorban az embereknek kell próbálnunk maradni.