Eddig a legszemélyesebb mesém. Mese az LMBT gyermekekről, ill. apró halakról. Olyan gyermekekről, akik különböznek másoktól, és zavartak benne. Nem értik, de tudják, hogy egyszer olyan dolgokon kell átesniük, amelyekről most még nem is tudnak, ha boldogok akarnak lenni egy életnek nevezett úton. Kisgyerekkorunkban sokkal intenzívebben éltünk meg mindent. Nem akartunk különbözni a többiektől és kitűnni, az egyetlen dolog, amit szerettünk volna, hogy illeszkedjünk, de ez nem mindig volt lehetséges. Különösen nem, ha a gyermekek között voltunk, akik kissé különböztek a többitől, akkor az LMBT kisebbséghez tartozó gyermekek voltunk. Gyermekkorom már nem trauma számomra, és ennek köszönhetően volt egy történetem egy kis kárász átalakulásáról.

kárász

Old Régi mondák szerint a Távol-Keleten, az emberi lakóhelyek közelében lévő kis tavacskákban élő kárászok végül színes halakká váltak, hosszú fátyolos uszonyokkal. Az emberek ezért aranyhalnak hívták őket. Leginkább arany, némi ezüst volt, az alskálák pedig az utolsó skáláig koromfekete voltak. A legenda azt is elmondja, legalábbis a régi rák szerint, hogy ezek a halak három kívánságot tudtak teljesíteni mindenki számára. Tényleg meg tudom csinálni? Képesek lennének teljesíteni titkos vágyait is, amelyekről a legkisebb buborék sem jöhet ki a szájából? Már nem akart kárász lenni, aranyhal akart lenni.
Nem vágyott másra, csak egy nap is átalakult, és hosszú nyakú, finom, szinte átlátszó uszonyok voltak a testén. Már látta, hogy elegáns teste fényesen rángatózik a napfényben. Azonban nem a Távol-Keleten élt, hanem egy kis tóban, a nádas közepén, és kecses test helyett amorf törzs volt tompa pikkelyekkel. Családja akkor jött ide a Nagy Folyóról, amikor az anyja csak egy apró tojás volt. Kis kárász szerette otthonát. Minden zug és zug. Ugyanakkor tudta, hogy egy napon ki kell mennie a világra, ha meg akarja valósítani három vágyát.

∞ Valahányszor érdeklődéssel figyelte a nagy üstök versenyeit, amelyek időnként a víz felszínén futottak, teljesen felfordultak, kecsesen siklottak végig a hasán. Ez a képesség soha nem szűnt meg elbűvölni. Más a kárász, mint a csiga. Amikor fejjel lefelé úsznak, általában reménytelenül halottak. A kis kárász úgy érezte, hogy ha valahogy nem jut ki a tóból, egy napon ugyanaz lesz. A félelem és a sötét gondolatok lassan elkezdik elfogyasztani belülről, míg egy nap a gyomrát is a felszínre fordítja, és már nem szívja be az oxigént.