Az Egy világ határok nélkül című kiállítás a pozsonyi Régi Piac tér előtt van október 3. és 13. között. A fényképek négy ország olyan emberének történeteit rögzítik, akik önhibájukon kívül nehéz vagy akár életveszélyes helyzetbe kerülnek. Tomáš Halász fotós sok sorsot fogott meg. Miért választotta őket? És hogy kerülne, ha háborús övezetben születne?
Pályafutását fotóriporterként kezdte a médiában, de amikor átállt a szabadúszó munkára, a nem kormányzati szervezetekkel folytatott projektek növekedni kezdtek az Ön portfóliójában. Mi vezetett el hozzájuk?
Kamaszkorom óta közel állok az aktivizmushoz és a civil szektorhoz. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akit tiszteltem benne, ezért természetes volt számomra, hogy amikor egy hírügynökségnél megszabadultam az újságírók formális semlegességétől, különböző civil szervezetekkel kezdtem együtt dolgozni. Számomra a fényképezés olyan eszközzé vált, amely hozzájárulhat az engem érdeklő témák változásához.
Mikor érezted először, hogy tudod, hogyan változtass meg valamit a fotóiddal?
2010-ben Mária Candráková fotóssal találtam magam egy kambodzsai HIV-fertőzött gyermekek árvaházában, amelyet a Dvojfarebný svět szervezet irányít. Rövid látogatás eredményeként hetente fotózásra került sor, amely után értékesítési kiállítást is szerveztünk. Célja nem csak a tudatosság növelése volt ebben a kérdésben, hanem pénzgyűjtés is egy adott árvaház és bizonyos gyermekek megsegítésére. A fotókat együtt adták el több ezer euróért, ami közvetlenül segítette a gyerekeket. Erős érzés volt - megtudni, hogy nem csak dokumentálni tudok, hanem valóban segíteni is tudok a fotózásban.
Számos projektet fényképezett a People at Risk nevű nonprofit szervezet számára Irakban, Kenyában, szlovák településeken és legutóbb Ukrajnában. Ők különböző területek és történetek. De talál valami közöset is közöttük?
Az emberek a lelkük mélyén mindenhol egyformák. Bár különböző országokban születtünk, hiszünk más istenekben és különböző történeteink vannak, a végén mindannyian biztonságban szeretnénk élni, szerelmet élni, szeretnénk, ha gyermekeink jobbak lennének nálunk és egészségesek lennének. Amikor a nyelvi akadály ellenére megismered a másikat, és megtudja, hogy emberi hozzáállásod és tiszteleted van iránta, a különbségek hirtelen elnyomódnak, és a közös dolgok megerősödnek. Viszont ezeken a helyeken egyértelmű, hogy a nőknek nehezebb dolguk van.
Utazásai során arra gondol, milyen lenne az élete, ha Pozsonyon kívül születne?
Gyakran. Ha roma településen születtem volna, akkor én, akinek gyerekkora óta problémái voltak a hatóságokkal, és soha nem voltam példaértékű tanuló, egy speciális iskolába kerültem volna, bár én nem tartoznék oda, mint a legtöbb gyermek a településekről, és soha nem férnék hozzá a fényképezéshez. Ha Ukrajnától vagy Iraktól keletre akkora háború lenne nálunk, akkor a középosztály kényelmes életéből csak alapvető dolgokkal szökhetnék.
Ilyen pillanatokban rájövök, mennyi emberi tehetség, képesség és energia fog elpazarolni csak az ország politikai helyzete miatt, vagy azért, mert valakinek nincs anyagi lehetősége. Ezért nekünk, akik az életben jobb kiindulási ponttal kezdtük, felelősségteljesebbnek kell éreznünk magunkat, és ezt a potenciált ki kell használnunk mindenki, nem csak a sajátunk helyzetének javítására.
Tomáš Halász fényképe az Egy világ határok nélkül című kiállításból.
Az életben sem volt könnyű a kezdete. Egyedülálló anya fiaként nőttél fel, aki kétkezi munkával etetett. Ezért áll közelebb a társadalmi kérdésekhez?
Azt hiszem, igen. És talán ezért van ilyen ellenszenvem a teoretizálástól és a szalonmázolástól. Ez nem a szellemi tevékenység elvetése, de hozzá kell járulnia ahhoz is, hogy a világ a lehető legjobb legyen. Jobb cselekedni, mint korlátlanul spekulálni a lehetetlennel, vitatkozni a csak az absztrakt világban működő elméletekről, és elítélni azokat a gyakorlati tevékenységeket és politikákat, amelyek valamit megváltoztatnak, de nem felelnek meg a tökéletes elméleti képnek, mert a valóságban kell működniük. És a valóság nem tökéletes.
A külföldön vagy a kirekesztett roma közösségekben nyújtott segítség gyakran a negatív reakciók célpontja. Hozzád is eljutnak?
Ha kutyát akar ütni, talál egy klubot. Amikor egy másik ország viszonyainak javulását fényképezem, kritika éri, hogy miért nem segít Szlovákiában. Amikor roma településre megyek, a következő kérdések merülnek fel, miért nem segítenek a fehéreknek. Amikor lefényképeztem a szlovákiai többségi családok történeteit, akiknek fogyatékossággal élő gyermekük volt, és anyagi szükségük volt, egyesek azt kritizálták, hogy a saját családjuk miért nem segített nekik.
Tomáš Halász fényképe az Egy világ határok nélkül című kiállításból.
Miért reagálnak így az emberek? Mi zavarja őket abban, hogy segítsenek másoknak?
Véleményem szerint a harag gyakran annak a megnyilvánulása, hogy az ember igazolja önmagát, hogy egyáltalán nem segít. Inkább azt állítja, hogy mások segítsége helytelen, rosszul irányított vagy tisztességtelen. És természetesen szerepet játszik abban az elvárás, hogy amikor egy jótékonysági projekten dolgozik, akkor tökéletes ember legyen. Ingyen kell csinálnia, száz százalékig, mindenhol és mindig, különben hamis.
Ha csak csinos modelleket fotóznék nagy pénzért, akkor több tetszésem lenne a közösségi hálózatokon és kevesebb kritikus lenne, mint amikor publikálom, hogy egy településen egy humanitárius projektet vagy egy közösségi ház tevékenységét fotóztam. És ez csak a töredéke annak, amit a nonprofit szervezetek tapasztalnak, és amelyekre a legtöbb harag és még fenyegetés is esik. Annál inkább támogatni kell őket.
Az Egy világ határok nélkül című kiállítás egy olyan kezdeményezés része, amely kifejezi a futó emberekhez való tartozás kifejezését. Miért éreznénk szolidaritást azokkal, akik nehéz helyzetben vannak, akár Szlovákia határain túl, akár az említett kirekesztett közösségekben?
Az egyik vélemény az, hogy mindannyian ugyanazon a bolygón élünk. Ami a futó emberekkel történik, az a történelem során szlovák emberekkel is megtörtént. Soha nem tudjuk, hogy ez megtörténik-e még velünk. A második nézet praktikus. A társadalmi különbségek elszigetelése és növekedése a világon sokkal rosszabb ütemben tér vissza hozzánk, mint azt el tudjuk képzelni. Ahogy most kritizálhatjuk őseinket, hogy nem védik meg a zsidókat a náciktól, egy nap gyermekeink is hibáztatnak minket azért, hogy mennyire lehűthettük emberek millióinak szenvedését.
Tomáš Halász fényképe az Egy világ határok nélkül című kiállításból.
Az Egy világ határok nélkül című kiállítást az Emberek veszélyeztetett szervezet készítette az Egy Világ Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál kísérő tevékenységének részeként.. A kiállítás szintén része a Pillanatképek a határokról című európai projektnek, amelynek célja, hogy október 3-át az emlékezés és a barátságosság európai napjává tegye.
Frédérique Halászová
Médiakoordinátor