Archívum
Forrás: Archívum
Archívum
Forrás: Archívum
Nincs olyan zavaros nyugdíjas, aki soha nem húzta volna ki a sarkát a házból. Veľký Krtíšben JÁN ĎÖRĎ (62) hivatásos sofőr megbecsült polgár. Mindenki kiváló zenészként ismeri, bulikon, esküvőn, koncerten játszik. És mégis eltévedt Olaszországban.
Az a tíz nap úgy élt, mint Robinson egy sivatagi szigeten. Körülbelül ezer ember volt hiába, senki nem értett meg és nem segített. Hogyan kezdődött?
Szombaton jöttünk Olaszországba, szerdán volt egy kirándulás Rómába. Már indultunk, amikor hirtelen a metró bejáratánál maradtam a forgónál. Nagy volt a rohanás, néhány helyi átugrotta a korlátokat, de mire a vonathoz értem, már nem volt. Egy másik tizenöt perccel telt el. Engem még nem zavart, mert tudják, hogy valószínűleg hiányzott. De meglepetésemre a busz nélkülem ment vissza a tenger melletti szállodába.
Hiányzott valakinek? Nem utaztál idegenekkel.
Én sem értem. Az előttem ülők ismertek, volt egy srác, akivel együtt voltam a szobában. Semmi. Csak másnap vették észre, hogy én nem. Csak hiányzik a harmonika, amit játszottam.
És te? Felnőtt vagy, tehetnél valamit.
"Kereskedtem" a buszpályaudvaron, még mindig meleg volt, gondoltam felbukkan valami busz, amivel délre fogok menni. Voltak irataim, pénzem, távcsövem. Ez volt minden. Reggel egy buszra figyeltem fel a Nektára. Vettem jegyet, de száz kilométer megtétele után leestek, végleges volt. A probléma az volt, hogy elfelejtettem az üdülőhelyünk nevét. Nettuno Village volt, de csak az első szóra emlékeztem. Erről a stresszről, vagy valami másról. Gyalog mentem latinul. Ott mutattam kezemmel és lábbal a buszsofőr felé, ahová el akartam menni. Nem értették, elvittek a vasútállomásra és beültettek a Nápolyba tartó vonatra. Ott aludtam el a padon - és kiraboltak.
Sajnálom, ez hihetetlenül hangzik. Nem érzett semmit?
De két napja és két éjszaka nem aludtam. A dokumentumok a hátsó zsebemben maradtak, rájuk ültem. A combom zsebében volt a pénztárcám, egyáltalán nem éreztem semmit. A távcsövemet is elvesztettem, egyetlen korona nélkül maradtam. Akkor féltem. Mit tehet pénz nélkül, idegen nyelv ismerete nélkül? Tehát nagyjából abba az irányba mentem, ahol azt hittem, hogy az üdülőhelyünk. Gyalog, nappal, éjjel. A lábam eléggé szakadt, szomjas voltam, éhes. Kétségbeesett. Amikor eljött a szombat, megértettem, hogy vissza kell térnem Nápolyba, mert szombaton a buszunk egyébként Szlovákiába indul.
De hogyan kerültél vissza Nápolyba? Pénz nélkül?
Jogellenesen mentem, remélve, hogy elkapnak, bezárnak, de semmi. Azt is feltételeztem, hogy buszunk nem az autópályán, hanem a part menti falvak mellett halad. Perzselett a nap, és még mindig vártam őket, nézték. Sajnos nem láttam a mieinket. Különböző buszok jártak, beszéltem egy lengyelrel, elmondta, hogy szerdán megy Szlovákiába, ha megvárom, elvisz. Szerencsém volt nélkülem. De eljött a szerda, és megkérdezte, mennyi pénzem van. Nos, édesem, ha lenne pénzem, három napig nem várnálak itt. Hiába ígértem neki, hogy azonnal adom neki a pénzt Szlovákiában, mert Pozsonyban van egy családom. Nem vitt el.
Mit ettél?
És akkor mi van? Milyen kutyák. Az egyik ilyen kutya ragaszkodott hozzám, megkapaszkodott és a pizzéria konténereihez vezetett. Felvettem a szemetet és megosztottam vele. Éjszaka kóboroltam, de már hideg volt, így csak reggel aludtam fel, amikor felkelt a nap. Aztán felfedeztem egy elhagyott gyárat, ahol menedéket találtam. Vagy a vasúti pálya mögé mentem, a fűbe. Még nem akartam, hogy bárki megöljön.
Oké, de számolnia kellett azzal is, hogy még mindig téged kell keresniük. Nem jelentkeztél a rendőrségen?
Csak otthon tudtam meg, hogy hiányomról egyáltalán nem számoltak be. Csak Szlovákiába való visszatérés után tették meg. Még eléggé arrogáns módon is. A feleségemnek azt mondták, hogy azonnal mondanom kellett volna, hogy Olaszországban akarok maradni. Tehát ez abszurd. A feleségem szétesett, mert azt hitte, biztosan megfulladtam. Még mindig beragadtam a karabinérok elé, azt hittem, hagyták, hogy keressek. Aztán megpróbáltam átjutni a keskeny tengersávon a szikla valamiféle kastélyáig. Nem is tudom, mi vonzott oda. Jött Carabinieri, kihúztak a vízből. Látták, hogy dezorientált vagyok, elveszett, gyenge. Semmi. Olyan szavakat beszéltem velük, mint nagykövetség, Szlovákia, semmi. Sátrat rajzoltam nekik, és dél felé mutattam, hogy elvigyenek. Elűztek. Valami hölgy adott nekem sportruhát, száraz ruhára váltottam. Legalábbis.
Szóval meg kellett volna szólítania néhány turistát, gondolom, nem mindegyik farkas. Vagy az, hogy ha nincs pénzed és mobiltelefonod, nem is vagy ember?
Magam sem értem, látod, neked is bolondnak érzem magam. De mindent megtettem, amit mondott. Amikor megszólítottam a férfit, csak morgott valamit. Amikor egy nő sikoltott, mintha megerőszakolnám. Szóval féltem és nem próbáltam tovább. És azt sem vettem észre, hogy tíz napja nem borotválkoztam, nem fürödtem, hogy borzasztóan kell kinéznem. Senki sem akart nekem kölcsönadni egy telefont. Felhívni Szlovákiát.
Még mindig rendelkeznie kellett magával egy biztosítási kártyával, a túra küldöttjének telefonjával.
Nem volt semmim. Egyikünknek sem volt. A kártyák a túra vezetőjénél voltak, senkinek sem adott számot sem magának, sem a római nagykövetségnek. És soha nem merült fel bennem, hogy nekem kellene, még mindig a csoporttal voltam, biztonságban éreztem magam. Támaszkodtam rájuk. Fogalmam sem volt, hogy eltévedek.
Nagyon nehéz elhinni, hogy az elveszett idegen iránt érdeklődő emberek ezrei között senki sem volt.
Egy orosz beszélt velem. Szaxofon volt a hátán, kezében egy üveg sör, azt hiszem, tetszett. Mondtam neki, hogy milyen rendetlenségben vagyok. Elment a közeli boltba, vett ételeket, italokat. Aztán hazavitt, és megengedett, hogy megfürödjek. Sokat ittunk, Mihail a mólón volt, jól voltam. Teljesen kiszáradtam, így ittam, mint a szivárvány. De nem akartam ott aludni, féltem - mi lenne, ha közben mégis megy egy szlovák vagy cseh busz. Elmentem a posztra. Még mindig a legközelebbi benzinkútnál várva próbáltam eljutni az autópályára. De a karabinérek ismét elhajtottak.
Talán képesnek kell lennie arra, hogy bezárkózzon, így nekik meg kellene találniuk, ki vagy, mi vagy.
Pontosan ezt akartam csinálni. Bontani valamit vagy megverni valakit, például rendőröket. De ettől féltem, nem vagyok agresszív ember. Eljött az újabb szombat, már szeptember 22-e volt. Különböző buszok közlekedtek, de egy cseh vagy szlovák sem. Megkérdeztem egy lengyel sofőrt, elvinné-e. Ő visszautasította. Elmentem, sírtam. Nem vettem észre, hogy hárman hallgatták a beszélgetésemet. Lengyel felnőtt fiával és lányával. Megkérdezték, hogy mi történt velem, úgy éreztem, hogy jó emberek. Kértem őket, hogy kölcsön adjanak kétszáz, háromszáz eurót. Hogy nem fognak, de vesznek nekem jegyet Pozsonyba. Arra gondoltam, hogy megkérem őket, hívjanak egy nőt. De engem annyira kisiklottak, hogy egyetlen számra emlékszem, hogy unokaöcsém Csehországban volt. Figyelmeztette feleségét, aki egy pillanatra felhívta a lengyel mobiltelefonját. Tehát megtudtam, hogy a rendőrség már engem keres. Az asszony felhívta a római nagykövetséget, és onnan felhívták az ismeretlen lengyelet, hogy ne vegyen jegyet, hadd vigyenek a repülőtérre, hogy ott várjak rám. Mind a lengyelek, mind a követség emberei vettek nekem ételt, italt, hosszú idő után nem tudtam mit kezdeni az étellel. Megmenekültem.
Tehát a római konzul kölcsön adott pénzt jegyért?
Igen. Amint megérkeztem, a felesége 285 eurót küldött vissza neki.
Ki várt rád a repülőtéren?
Emberek a televízióból. Végül elhozták a Veľký Krtíšbe. Végül megtudtam, hogy van ez az egész. És még mindig nem értem. Vlado Pišpeky kollégám, aki egész életében sofőr volt, elmondta, hogy egyszer tizenkét órán át vártak egy elveszett utast a buszon. És ha tudták volna a határon, hogy nélkülem jön vissza a busz, akkor sem engednék el őket. A feleségemet a szóban forgó utazás gazdasági igazgatója "megvigasztalta", hogy ha halott lennék, már csak három nap múlva is büdös legyek, hogy megtalálják.
Öntsön valamit azokra az emberekre, akikkel együtt utazott? Végül is a régió ismert személye, zenész. Mintha nem hiányozták volna őket?
Az az igazság, hogy ha azonnal, még Olaszországban is jelentenék, hogy Rómában eltévedtem, másnap megkapnák. De soha nem hinném, hogy ilyen magányosnak, elveszettnek érezheti magát emberek ezrei között. És tehetetlen. És egyáltalán nem értem, hogy a túra emberei, akik évek óta ismernek engem, még három napja a tengerben lógnak, és nem érdekli, hogy hol vagyok.
Ennek ellenére Ön most nagyon népszerű Veľký Krtíšben.
Nos, hogyan kell bevenni. Állítólag velem kiabálnak, ahol elakadtál. Vagy olasz makaróni. Nem bánom, legalább tudom, hogy otthon vagyok. Csak éjszaka gyakran álmodom arról, hogy valahol egy idegen országban kóborolok. Örülök, hogy felébredek az ágyamban a feleségem mellett.