Mondtam már valaha, hogy a lány volt az, aki Istenhez vezetett? Így van. Keresztény családban nőttem fel, amely arra buzdított, hogy Istennek éljek. Gyerekként sokszor letérdeltem az oltár elé. Kiáltottam Istenhez, és szinte mindig sírtam.
Kamaszként azonban dacos időszakot éltem át. Folyton templomba jártam, mert itt volt a legtöbb barátom, de belül nem voltam az, akiről azt gondolták.
Tizenhat évesen kezdtem randevúzni egy lánnyal. Nem csak hétköznapi lány volt, nagyon különleges volt számomra. Keresztény volt. Nem éreztem magam kereszténynek, bár sokszor megbántam bűneimet. Nem akarok itt teológiai vitákat kezdeni arról, hogy valaki elhagyhatja-e Istent vagy sem. Véleményem van erről, de most nincs itt az idő vagy a hely, hogy erről beszéljek. Hadd fogalmazzak így: Ha keresztény volnék, akkor nem voltam túl jó keresztény. A barátnőmmel templomba mentem. Pontosan olyan akartam lenni, mint ő. De belül tudtam, hogy csak színlelem. De valami nagyon furcsa történt. Lelkiismeret-furdalásom kezdett lenni. Úgy éreztem, hogy megcsalom. Belülem olyan nehéz volt, hogy alázatosan megalázkodtam és elköteleztem magam, hogy teljes szívemből szolgáljam Istent. Azt hittem, a lányomért teszem, de olyan tapasztalatom volt Istennel, amely a mai napig tart.
Néhány héttel később a lányom úgy döntött, hogy szakít velem. Összetört a szívem. Az átélt Istennel való találkozás azonban nem engedte, hogy visszatérjek előző életembe. Valami újat kaptam az Úrtól. Bár soha többé nem jöttünk össze, beleszerettem Jézus Krisztusba, és ettől a naptól kezdve a szívemet és a lelkemet az Istennel való kapcsolatomba helyeztem. Igen, Isten éretlen szeretettel is felhasználhatja az embereket az ő országába! Élő bizonyíték vagyok!
Ha Isten országához akarunk tartozni, akkor találkoznunk kell Istennel. Vannak, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy az üdvösség valódi tapasztalatának bizonyos módon történjen. De Isten a maga módján jön hozzánk. Nincsenek szabályok, csak az, hogy megalázkodunk előtte és megbocsátást kérünk. Lehet könnyekkel teli érzelmi élmény, de olyan is, amelyben az érzelmek egyáltalán nem jelentkeznek. Hallottam olyan történeteket, amikor emberek találkoznak Istennel egy erdőben vagy egy forgalmas bevásárlóközpontban. A fontos az, hogy a találkozásunk úgy történjen, ahogy Isten szándékozik. Fizikailag és lelkileg is tudja, hol vagyunk. Ott jut el hozzánk, ahol a legnagyobb értelme van, még akkor is, ha ellentétes az emberi ésszel és képzelettel.
Mielőtt Ábrahám megkapta az "Ábrahám" nevet, találkozott Istennel. Hallgatta a szíve hangját. Isten vezette, de Ábrámnak fogalma sem volt arról, hova vezet ez az út vakon. A Genesis 12, 6-8 szerint a sivatagban találta magát. Normális, hogy Isten ilyen helyen jelenik meg előttünk. Sivatagunk bárhol lehet. Egyesek számára sietős tömeg közepette lehet. De belül el kell jönnünk a sivatagba. A pusztában volt, ahol Isten megjelent Ábrahám előtt és megígérte neki. Az ígéret, amelyet hosszú évekig nem teljesítettek, de Abrama mégis szívében vágyott rá. Pontosan úgy vált valóra, ahogyan Isten megjósolta. Időbe telt, mert Abramnak sokat kellett tanulnia útja során.
Istennél szerzett tapasztalata után Abram oltárt épített. Ez nem annyira az áldozat célja volt, mint inkább az Istennel való találkozás helyének kijelölése. Nekünk is "oltárt" kell állítanunk, miután találkoztunk Istennel. Ez nem egy szentély, amelyet az emberek láthatnak. A szívünkben ez a jel emlékeztet arra, hogy hol találtuk Istent. Ez az a hely, ahová visszatérhetünk, amikor nem úgy csináljuk, ahogy szeretnénk. Amikor megpróbáltatások és problémák jönnek - és megtörténnek -, visszatérhetünk erre a szellemi helyre, és emlékezhetünk az Istennel való találkozásunkra. Ez egy biztonságos hely. Lehet, hogy nem emlékszünk a találkozó pontos napjára és órájára, de biztosan soha nem felejtjük el az ott történteket. Végül is ez az a hely, ahol valóban elkezdtük felfedezni, hogy ki az Isten.