De mi van, ha nem szeretem az arcomat? Talán veled gondolkodom:
Nem megyek plasztikai műtétre, mert nincs nálam, és egy eljárás biztosan nem lenne elég. Több műtéti beavatkozás után a természetellenes beavatkozás láthatóvá vált, és minden reggel bonyolult álcázási eljáráson kellett részt vennem, sőt műalkotás létrehozásával is.
Fátyolosan tudnék járni, de nem vagyok muzulmán. Mindenki jobban csodálkozna, mint most. De ez nagyon furcsa, vagy bennem van?
Igazából nincs más választásom, mint foglalkozni az arcommal, elfogadni és megtanulni szeretni. És nem nagyszerű, ha olyan arca van, mint a világ hatmilliárd emberének? Az internet és a televízió kínál nekem néhány szépségmodellt. De ez valóban szépség vagy a tökéletesség mániája? Kevés embernek van szerencséje, hogy minden egyszerre van az arcukon; szimmetrikus arc, hangsúlyos mosolygós szemek (sem domborúak, sem süllyedtek), leírhatatlan szemszín, ésszerűen nagy, egymástól meglehetősen távol eső szemek, tökéletes alakú arccsontok, lyukak az arcon, tökéletesen kialakított orr és ajkak, csábító álla és ellenállhatatlan mosoly . Van-e néhány ilyen tökéletes embernek a világon joga tökéletesség mintaképe lenni és depresszió oka a tökéletlen emberek többségében? Plasztikai sebészet van és lesz extrém hiányosságok miatt, különben mindenki kedves, és nincs szüksége ilyen beavatkozásokra.
Azok, akik megaláztak, nem büntetés voltak számomra, hanem próbák, csodálatos ajándékok, amelyek alakítottak. Ezt most nem vethetem véget önpusztítással. Az erős haragot fokozatos megbocsátással, keserűséggel tudom megszüntetni azzal, hogy elhiszem, hogy nem minden ember ilyen. De ők sem fogadnak el, hacsak nem fogadom el magam és nem kezdek szeretni. Nem kényszeríthetem másokat arra, hogy dicsérjék meg, hogy ki vagyok. Kényszeríthetem magam, hogy meggondoljam magam. Soha nem volt olyan rossz, hogy ne is lehetne rosszabb. A szépség nagyon relatív. Hány ember, annyi ízlés. Csak egy emberre van szükségem, aki nemcsak a lelkembe, de a külsőmbe is beleszeret. Nem kell mindenkit kedvelnem. Bár kisebbségként nem vagyok tökéletes, mindig kedves vagyok, és a többségi csoportból találok társat, azaz a megjelenés szempontjából.
Mindenki megöregszik. Mit fog akkor felajánlani párjának, akit hosszú évek óta főleg csomagolással elégít ki? Ha nem vagyok hajlandó bent dolgozni, milyen jót tesz a csomagolás? Az önmagaddal végzett kemény munka része az is, hogy megtanulod nem lépni magadra, látni a szépségedet (azt a szép dolgot, ami bennem és bennem van), nem gondolkodni és rájönni, hogy még ha valaki megalázna is, nem a küllemem miatt, hanem mert fél a belső szépségemtől és a külső egyediségemtől. Az ilyen ember belülről nem érett, és örülhetek, hogy nem tartozik az életembe. Hányszor veszem személyesen azt, amit az emberek gondolnak, tesznek vagy mondanak? Mások véleménye megegyezik azzal, amit ezek az emberek hisznek, ezért, bármit is gondolnak rólam, ez engem nem igazán érint. Mindig csak és csak róluk, belsőjükről, a mentális érettség állapotáról beszél.