hetek

2020. február 11-én fiunkat kihallgatták a világról. A mai napig kórházba kerül a neonatológiai osztály intenzív osztályán.

Szülés után igyekeztem minél több időt tölteni az inkubátorban. Bár nem tudtam a karjába venni, megpróbáltam legalább közbenjárni, hogy tudatában legyen a hangomnak. Sokat nyertünk, és amikor eljött a pillanat, amikor fel tudom tekerni a fiamat, akkor olyan helyzet állt elő, amely ma Szlovákiát sújtja. Az intézkedések és az ágyak kiürítésének szükségessége miatt a potenciális betegek számára 2020. március 17-én a nőgyógyászati ​​osztályon el kellett hagynom az ágyat, és haza kellett mennem.

Ez a hír elsöprő volt számomra, mivel akkoriban nagy mérföldkő volt számunkra, amikor a fiunk már egyedül lélegzett támogatás nélkül. Néhány nap kérdése lenne, amikor becsomagolhatnám a fiamat és a kengurut.

A kórház vezetőségének döntése engem jelölt meg. Az osztály sürgetése ellenére semmit sem lehetett tenni. Össze kellett pakolnunk, és még mehettünk meglátogatni a gyerekeket az osztályon.

Az indulás mentálisan nagyon kimerítő volt. Olyan érzéssel hagyja a gyermeket, hogy sokáig nem látja. Vajon a baba továbbra is észlel engem - mint anyát -, ha egy hónap után találkozunk? Megszakíthatjuk a gyönyörű köteléket közöttünk? Hogyan kezeli ő maga a kórházban?

Átölelés helyett üres karokkal és kérdésekkel teli fejjel mentem haza. A múló napok megfogalmazták az erőmet és jelentősen jelölték mentális egészségemet. Ma már morzsánk van az ágyban. Most van az az idő, amikor egyre fogékonyabb, és amikor szoptatni lehet.

11 hétig volt kórházban együtt, ebből egyedül 6. Valóban szükség van ilyen intézkedésekre, és el kell különíteni az anyát gyermekétől?