Ez egy szíriai család története, akik hétfőn reggel ébredtek fel egy hosszú osztrák utazás után.

Shiyar átsétál a vasúton, úgy halad végig rajta, mint a többi tömeg. Ez az utolsó nyitott határ. Kedden a magyar kormány kerítéssel vette körül az egész zöld határát, bezárta utolsó kapuját és összefonta a szomszédos Szerbiában más családokat, más érkezőket.

Shiyar még mindig áthaladt a szöges kapun. Az egész családja elmúlt, sétálnak és mosolyognak a kamerák előtt.

Az újságírók megállapították, hogy a magyarországi Röszkában vannak pályák, amikor a pálya leáll. Eddig egy motor haladt át rajta a szerbiai Horgošba, naponta kétszer. Napközben minden órában a menekültek folyamatosan áthaladtak Magyarországra, mivel könnyű iránytű volt Szeged, az első nagyváros felé.

Itt nem múlik el keddtől semmi. Sem emberek, sem vonatok.

emlékszik
Donia, az apja fogja a kezét.

A kezeken

A kis Donia csodálatos gyermek. Apja kezein lóg, amíg az összes nyom át nem halad a rögtönzött táborba, Röszke faluban. Alszik. Egy apa úgy tartja őt, ahogy az apák szeretik cipelni gyermekeiket, amikor elalszanak a kanapén vagy az autóban. Ágyba viszik őket. Doniának nincs ágya, apja a kezében tartja, és öt órája jár. Alszik és nem zavarja semmi, álmában simogatni szokott.

A család sorban vár, eleinte nem tudni, melyikben. Fontos, hogy figyeljen a tanácsokra az úton. Vagy élelmet várnak, vagy tovább szállítják őket, egyik ismeretlen helyről egy másikra.

Kiderült, hogy a tanácsok lassan várják a buszok érkezését. Senki sem tudja megmondani, merre tartanak. Sem zsaruk, sem önkéntesek.

A menekültek gyakran csak húsnak tűnnek, és néha nehéz nem engedni ennek az illúziónak. Annyi ember ment keresztül Horgošon és Röszkén az elmúlt napokban, hogy szinte lehetetlen személyes történeteket keresni bennük. Lehetetlen egyénileg segíteni őket, játszani a gyerekekkel, amíg a rendőri buszokra várnak. Tömeg ember váltotta meg az ország jellegét. Több ezer láb a mezőkön. Városokat és falvakat változtatnak. A migráció gépként haladt át Röszke falun, már nem úgy néz ki, mint korábban.

Mivel a migránsok a falu utcáin járnak, a helyiek nem jó reggelt mondanak, hanem azt, hogy kit melyik mezőn láttak. Nyáron egy sör mellett a teraszon ülve figyelték a hátizsákban lévő nagy hátizsákos emberek húrjait. Úgy mentek végig a falun, mint a semmi, a falusiak végül megszokták.

Átfut a határon. Jelentés arról a helyről, ahol hamarosan kitört a menekültfelkelés

A vad fesztivál után

Aztán a menekültek pénzt kezdtek keresni. Euró a WC-hez, némi víz centért, a tarifák eltérőek. A víz mindenhol ingyenes, de csak akkor, ha magyar vagy.

A taxik a határ közelében parkoltak, néha közvetlenül a vágányok mellett, amelyeket most kerítés választ el. Az emberek 400 euróért vitték Budapestre, néha az első nagyobb városból dobták ki őket. Sokszor megtörtént. Néhány falubeli segített, kevesen voltak. Mások a menekültekhez mentek gyűjteni dolgokat, amelyeket aztán eladtak a bazárokban.

Most Röszke vad fesztivál után néz ki. Mindenhol sátrak vannak, több ezer fáradt ember van a földön. Néha nem lehet megkülönböztetni az önkéntest a migránstól, ha esik az eső, a sár térdig ér, mindenki ugyanúgy gázol a hideg piszokban.

Eddig senki nem volt itt. Sem újságírók, sem önkéntesek. A migránsok csendben haladtak át a síneken, a világ nem tudott róluk. A rendőrök a vágány mögött várták őket, csempészek közelebb hozzájuk. Volt olyan rendszer, amelyet senki sem értett. Az UNHCR véget ért. Más szervezetek, akár önkéntesek is, csak a határ lezárásakor.

A szerb oldalon nincs senki. Csak néhány ember, aki egyedül segít, vagy alamizsnát ad más jó embereknek, akik személyesen nem érték el a határt. Mindkét oldalon ugyanaz az árnyék lóg. Nulla támogatás a szerb kormánytól, nulla támogatás a magyar kormánytól.

A Donie családnak így is sikerült, senki sem lépi át a magyar-szerb határt. Fotó - TASR/AP

Ezrek egyszerre

A migránsok intenzívebben áramlanak, mint korábban, ezrek érkeznek egyszerre. Mindenki tudta, mire készül a magyar kormány. A határ állandó zárja, amely hamarosan bűnözőnek fogja tekinteni őket, lassan bezárul. Csak annyit kellett tenniük, hogy egy helyen ültek, és jöttek.

A világ egy darabja Magyarországon - Szíria, Irak, Banglades, Pakisztán, Afganisztán, Kongó, Eritrea, Kamerun, abszurd érzés. Mindenki eljött az Unióba, szerintük vannak itt emberek, akik segítenek nekik. Hogy ez a társaság jobb, hogy jó nekik.

Családok, gyermekek, felnőtt férfiak, férfiak nélküli nőcsoportok. Donia apával, nénikkel és nagybácsikkal. Sok más gyerek. Mindnyájuknak sikerült átlépnie a határt, mielőtt a magyar hatóságok, a rendőrök és a katonák hétfő este eldugulták a kaput egy rozsdás szögesdrótos autóval.

Kedden minden határt bezár, senkit sem enged el. Az emberek elakadtak a határ oldalán. A migránsoknak, újságíróknak, önkénteseknek mind egy ideig ugyanaz a sorsuk.

Felszálltunk a menekültekkel a vonatra, Budapest előtt kidobják a dolgokat

Elvesztette az anyját

Doniának egyszer volt édesanyja, Maria Kadour volt a neve, és biztosan gyönyörű nő lehetett, mert a gyermek kivételes arccal rendelkezik. Másfél éves, sárban játszik, mert máshol nem lehet. Amikor elfárad, a betonra ül, a sor közepén ülve várja az ismeretlen buszát.

Nem tart sokáig, nem áll mozdulatlanul, az embereken lóg, továbbra is játszani akar, még enni, csinálni akar valamit. Shiyar, az apja tépi a haját, néha nem. De mosolyogva azt mondja, hogy Donia az angyala.

Ez a gyermek hosszú utat tett meg Szíriától, amely anyja elvesztésével kezdődött. Maria Kadour a szíriai kurd városban, Kobaniban halt meg. Civil háború áldozata, amiért nem tud. A kurd család, mint mondják, büszke nemzet, tele erős emberekkel. Senki sem elég erős ahhoz, hogy megbirkózzon szerettei halálával. Shiyar könnyei vannak a szemében. Azt mondja, hogy Maria még mindig velük van. Itt is.

Halála után Európába mentek. Testvérével, Jihannal, Nawroz és Hasan testvérekkel, a Scheherazade unokatestvérével, a kis Doniával, a kis Ahmaddal az apjával, aki szintén elvesztette a feleségét. Magyarországon kéthónapos úton vannak. Piszkosak és fáradtak, nem csoda, hogy egyesek nem szeretik őket. Az igazság azonban az, hogy kevesen veszik észre őket. A tömeg részévé váltak.

Olyan segítséget kapnak, amely olyan sok ember számára nehézkes. A víz eloszlik, némelyikük elfogy, az elvitt étel eloszlik. Azonban a magyarok közül senki sem fog emlékezni az arcára. Néhány újság címlapján megjelenhetnek, amikor boldogan lépik át a határt. Donia apja karjaiban, nincs tudatában a magyar politikának és annak, hogy alapvetően kevesen akarják itt.

A buszok lassan jönnek, várjuk őket, bár nem tudjuk, merre tartunk. Ki tudja, miért Shiyar hirtelen Kobaniról beszél. Nyilván szép hely volt, a háború előtt. Szeretném, ha Szíria lenne. A kobani ma üres építmény, a házak szürke alapja, hamva és füst. Fotót mutat az otthonukról. Romok és megégett kendők. Az Iszlám Állam mindent elpusztított.

A menekültek szívesen beszélnek otthonaikról, akkor is, ha már nem állnak. Szeretteikről is beszélnek, még akkor is, ha már nem élnek. Maria még mindig velünk van.

Donia fáradhatatlan, a buszok továbbra sem jönnek. A menekültek között pletykák vannak arról, hogy közvetlenül Németországba mennek, azt mondják, hogy a rendőrségtől van. Később kiderül, hogy ez nem igaz. Németországnak továbbra is zárt határai vannak, és Ausztria is fontolgatja ugyanezt a lépést.

A menekülteket tömegközlekedési buszokkal szállítják Magyarország körül. Fotó - TASR/AP

Tömegközlekedési buszok

Sötétedik. Megközelítünk egy buszt, amely általában tömegközlekedésként közlekedik Szegeden. Borzasztóan kényelmetlen.

Körülbelül három órás sorban állás után jutunk az aljára. Még mindig senki sem tudja, merre járnak a buszok, a rendőrök nem beszélnek angolul, magyarul magyaráznak el mindent a magyaroknak, aztán kiborulnak, ha nem értik. Indulunk.

A busz körülbelül tizenöt percig közlekedik, és már a fogolytáborban van. Mindannyian meglepődünk, a rendőrség abszolút bizonyosságként beszélt Németországról. Látunk egy hangárt, amelyben egy darabig elhelyeznek bennünket. A menekültek sok hazugságot hallanak útközben. "Azt mondják, ne aggódj, szállj fel, jól lesznek, aztán betesznek minket a táborba" - mondja Shiyar.

Igaza van, a rendőrök nem voltak őszinték. Az emberek rendben tartásának árán. Aztán még egy órán át hipotermikus buszban tartották őket. Este tíz óra körül érkeztünk a táborba, és reggel fél hatkor engedtünk be a hangárba, amikor az már fékezett. A tömegközlekedésben nem volt dohányzó. A gyerekek sírtak. A nők a busz mögötti WC-re mentek, néhányan ellenálltak az erőnek, mert nem akartak illetlenül a rendőrség kíséretében menni.

Kevesen engedtek le a buszokról. A férfiak időről időre megvilágították magukat. Az emberek nem kaptak vizet vagy ételt. Senkinek nem magyarázták meg, miért kellett hét órán át hideg buszon ülnie. Ezek már nem nyári éjszakák, a szeptember hideg.

Donia, szerencsére, zavartalanul alszik. A család a táska egyetlen takarójába csomagolta. Levették a cipőjét, apja pedig mezítelen lábát a tenyerében tartotta, hogy ne fázzon meg. Az egész hét óra.

A tábor bejárata undorító, az emberek keresnek, a fáradt menekülteket cinikusan kommentálják magyarul. Az emberek tollakban záródnak, számokkal ellátott karkötőket kapnak. Modern listák. Nehéz kijönni a karámból, senkit sem akarnak kiengedni. 13 órán belül kétszer is elérhetem a WC-t. Ételeket egyszer osztottak szét. Az emberek hipotermikusak, a rendőröknek nincs takarójuk.

Kerítés, bíróság vagy börtön elleni védelem nélkül. Magyarországon szigorú törvényeket fogadtak el a bevándorlókról

A hangárban

Nyilvánvaló, hogy ők is sajnálják, hogy szenvedésben látják az embereket. Nincs módjuk segíteni rajtuk. A kormány nem engedi be az önkénteseket az őrizetbe, pedig például a MigSzol szervezet emberei hónapok óta próbálkoznak.

Emberek ezrei aludtak már matracokon, amelyek akár a földön, akár a kemény fémszerkezeteken vannak. Ehhez nem kell ismernünk a társadalmi helyzetet, a felszínen izzadt körök bizonyítják.

Nem választhat. Piszkos talajon takarón alszunk, a legkevésbé büdös helyet választva. A hangárban folyamatosan világít a fény. Az A. szektorban vagyunk. Úgy érzem magam, mint a múlt században, megpróbálom szem előtt tartani, hogy ez csak ideiglenes, és még azok a rendőrök sem akarják, hogy ezek az emberek betegek legyenek. Hogy ehhez akut helyzetre van szükség.

De az emberek legalább megérdemlik a magyarázatot. Senki nem mondja senkinek, hogy sajnálom, nagyon sokan vagytok itt, ezért vannak a családok ugyanabban a térben férfiakkal és nőkkel. Senki nem fogja azt mondani, hogy elnézést kérünk tőled, hogy nincs takaród, sajnáljuk is, nem vagyunk utolérve, kétségbeesetten vagyunk. Arcukon van, de nem mondanak semmit.

A menekültek utálják a magyar rendőröket. Az emberek kezdik az első lázat, hideg van. A gyerekek pisilnek, a rendőröknek nincs pelenkájuk. Jelenleg 3000 ember van a táborban, de ezt nem tudjuk. Csak a hangár falát és a vonakodó rendőröket látjuk, akik haragszanak a nőre, amikor WC-re akar menni. Fáradtság mindkét oldalon. Senki sem akar rendőr lenni a röszkai hangárban. De végül a legrosszabbak azok a menekültek, akik védtelenek a hatóságok előtt.

A magyar kormány egy érvvel védi az új törvényeket és az új kerítést a kezdetektől fogva. Állítólag az Európai Unió nevében végzik munkájukat, amikor menekülteket regisztrálnak a területükre. Veszik az ujjlenyomatukat, listákra dobják. A dublini megállapodás értelmében ezek a menekültek visszatérhetnek Magyarországra, ha például Németország elutasítja őket.

Menekültek szállása a Rözska melletti táborban.

Úton Ausztriába

A szombaton és vasárnap a röszkai táborban tartózkodó 3000 ember közül azonban senki sem tér vissza Magyarországra. A magyar kormány hiába mondja, hogy teljesíti kötelezettségét. Nem.

Vasárnap este 3000 emberrel töltötte meg a név nélkül a Röszke-től az osztrák határig tartó buszokat. A szegedi tömegközlekedés tizenhárom órát vezetett az országon, mi pedig mint szellemek haladtunk át rajta. Ismét senki sem tudta, merre tartanak a buszok. Mi történne, ha eltűnne egy busz?

Ismét egy olyan világban vagyunk, ahol az emberek elveszíthetik identitásukat. Amikor több ezer ember magyarázat nélkül, szavak és segítség nélkül mozgathatja a hatóságokat az egész országban. A lámpák azonnal kialudtak, a sofőr azt akarta, hogy mindenki nyugodtan aludjon, amíg el nem ér a célig.

Csak a gyerekek aludtak. Donia aludt, hangosan kilégzett a családja térdén, a lába apja tenyerében. Álmából mosolygott. A felnőttek dohányoztak és figyelték, mi történik. Az ablakokat tizenkét órán át ragasztották az arcok. Nem tudjuk, mi a félelem.

Menekültek, Európa és Szlovákia: kérdések és válaszok

Szent Kereszt. Ausztria

Tévedj el, simogatom Donia haját és leszállok a buszról. A gyerekek még mindig alszanak. Donia Ausztriában van, de még nem tudjuk. Fel szokott engem haragítani, amikor a menekültek megkérdezték, hol vannak pontosan. Mondtam olyat, hogy "fiúk, ezt legalább tudhatjátok", de természetesen segítettem. Az első lépéseim a busztól a rendőrt követték.

- Kérem, hol vagyunk? - Heilegenkreuz. Ausztria. Háromezren vagytok, a magyarok értesítés nélkül hozták. A közlekedés szót használta, valószínűleg nem jött rá. A lehető leghamarabb ki akarták használni a nyílt osztrák határ előnyeit. Tudták, hogy a pillanat bezárja őket.

Az osztrákok kisiklanak, de mindent jobban kezelnek, mint a magyarok. Szinte azonnal van segítség. Az emberek a földön, a füvön és a betonon fekszenek, a rendőrök csoportokat alkotnak. Megkerülik az egész teret és elnézést kérnek egy váratlan helyzetért. Biztosították a menekülteket, hogy mindannyian segítenek nekik.

Donia felébred. Először látja az osztrák hegyeket, erdők vannak körülötte, itt valójában gyönyörű. Ha nem lett volna ez a fáradtság. A gyermek gyorsan talál energiát, ez ismét mindenkit zavar. Donia varázslatos, és hiszem, hogy kitalálja majd Németországban, ha odaér. Gyerekekkel játszik, és nem tudja, milyen utat járt be.

Mindannyian reméljük, hogy erről az utazásról semmi sem fog emlékezni. Ez egy kurd család első beszélgetése az áhított Nyugaton túl.