A forradalom idején remegtem, hogy a ŠtB eljön és elvisz a basszushoz. Aztán ismét megtapasztaltam néhány konfliktust a FÁK fanatikus rajongóival, akik kövekkel dobáltak mindenkit más véleményen - mondja Michal Bláha, aki rövid politikai karrierje után egy reklámügynökség sikeres vezetője lett.

Az interjúra a NOVEMBER89 DNES projekt keretében került sor.

Hol nőttél fel?

Az észak-morvaországi Opavából származom, vagyis abból a városból, ahonnan a háború után kiűzték a németeket. Nagymamám cseh volt, nagyapám német volt, tehát a családom fele német volt. A kitoloncolás brutális folyamat volt, amely kiterjedt traumát okozott családunkban. Mindenki, aki él, még mindig szörnyű bűntudatként érzékeli. Logikusan, mert erőszakkal szétválasztotta a családot. A nagymamának valójában nyomás alatt kellett hivatalosan feladnia férjét.

Tehát édesanyádat apa nélkül nevelte?

Pontosan. Anya és a bátyja. Azonban valahogy sikerült kapcsolatot létesítenie Münchenben élő édesapjával, és két évvel születésem után, 1966-ban, Ausztriába emigrált, ahol családunk másik része élt. Újságíróként és a Die Presse gazdasági részlegének vezetőjeként dolgozott ott.

Kapcsolatban voltál?

Tisztán. Érdeklődött a keleti blokkban zajló események iránt, és minden elérhető eszközzel kommunikáltunk vele. Természetesen ezeket a kommunisták szigorúan korlátozták. 15 éves koromig nem láttam először.

Mi van apám családjával?

Volt olyan történet is, amely a rendszerrel való kapcsolatunkat jelölte meg. Az apa szegény szlovák-cseh családból származott, és az egyetem elvégzése után belépett a kommunista pártba. 1968-ban üzleti úton volt Prágában, ahol elkapta a Varsói Szerződés csapatainak inváziója.

Szemtanúja volt a brutalitásnak, amikor a tank keresztezte az egyik hölgy lábát, és megmentette. Véresen tért haza, anyja még mindig ezt a véres inget viselte. Abban az időben apám megértette, hogy a rendszer nem normális, levelet írt alá és lelépett. Természetesen ennek megvoltak a következményei, szüleimnek gondjai voltak a foglalkoztatással, nem tudtam eljutni a cseh egyetemre.

michal
Michal Bláha. Fotó - Michal Blah archívuma

Ezért mentél tanulni Szlovákiába?

Igen. Valaki azt mondta nekem, hogy Csehszlovákiának nincs közös oktatási minisztériuma, ezért nem rendelkeznek rólam a pozsonyi Prágában. Nyilvánvalóan ez volt a helyzet, mert azonnal felvettek itteni iskolába. Előtte háromszor kipróbáltam Brünnben vagy Prágában, de esélytelenül.

El tudom képzelni, hogy a politika minderre otthon általános téma volt.

Igen, napirenden volt. Hallgattuk a Szabad Európát és az Amerika Hangját, szamizdatokat és különféle dokumentumokat is terjesztettünk, amelyeket akkoriban nagy tisztelettel tartottak és továbbítottak ismerőseiknek.

Pozsonyban, az Építőmérnöki Karon töltött első évem során kapcsolatba kerültem a keresztény környezet aktivistáival. Voltak bátor katolikus papok, akik tudták, hogy a dolgokat közvetlenül inotajban nevezzék meg.

Abban az időben segítettem a szamizdat terjesztésében Morvaországtól Szlovákiáig és fordítva. A bécsi nagybátyám is hozott érdekes könyveket, amelyeket másoltunk és terjesztettünk minden irányba. Olyan színes élete volt egy diák-aktivistának.

Mindezzel elhangzott az ŠtB érdeklődése.

Végül is az 1988-as gyertyafényes tüntetés után is érdeklődött irántam. Bár egyedül nem voltam rajta, februárban behívtak kihallgatásra, valamint az abban részt vevő másként gondolkodókra. Nagyon kiütve jöttem oda, főleg nem értettem, mit akarnak tőlem több mint egy hónappal a demonstráció után. Végül elég nyugodtan ment, és a titkok már nem törődtek velem.

Nem gondoltál emigrálni?

Elhatároztam, hogy iskola után elmegyek. Egy osztrák bácsi évente kétszer jött hozzám Pozsonyba. Megvitattuk a leckéket, és egyértelmű volt számomra, hogy nincs értelme velünk maradni. El is kezdtem németül tanulni.

De eljött az 1989-es év. Bár sejtettük, hogy valami történik, mégis tiszta villámnak tűnt a tiszta égből. Mindenesetre a forradalom úgy döntött, hogy nem megyek sehova.

Hallgatók a Színművészeti Akadémián folyó viták során. Fotó - Petr Pochylý

Mikor hallott a prágai eseményekről?

Már 1989. november 17–18., Péntek este odajött hozzám egy keresztény körökből származó barátom, aki elmondta, hogy valami szörnyűség történt. Nem emlékszem, beszélt-e akkor még a megölt Martin Šmíd diákról, vagy csak másnap tudtuk meg. Eleinte azonban nem is sejtettük, hogy pletyka.

Szombaton javában kezdődött, a diákok találkozni kezdtek, a színházban voltunk, ahol nem volt színjáték. Azt azonban nem tudom megerősíteni, hogy a randim nem tévesek, mert olyan "szeszély" volt, hogy a helyzet hirtelen változott és óráról órára dramatizálódott. Azt hiszem, több mint 30 év után sem lehet leírni a részleteket.

Hétfőn az Építőmérnöki Karon találkoztunk. Már egészen részletes információkkal rendelkeztünk a Prágában történtekről. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy valahogy reagálnunk kell, hogy nem lehet folytatni az előadásokat, mintha semmi sem történne.

És elkezdte a kar foglalkozását.

Természetesen nem volt oka habozni. Ebben az elsők között voltunk. Spontán döntöttünk róla, volt még Martin Vician, a körből származó osztálytárs, aki már nem él, és mások. Ekkor konzultáltam vele a legtöbb dologban.

Elkezdtem belekeveredni, pedig elég nagy tremorista voltam. A forradalom láthatóan elárasztott mind adrenalinnal, mind tesztoszteronnal. A mai napig meglep, hogy introvertáltként több ezer találkozót szervezhettem az iskolában Martin Vician és Maťa Vagač társaságában. Végül is hatalmas kar voltunk.

Másrészt nem volt nehéz, mert a tanárok és a diákok többsége keresztbe tette az ujját. Emlékszem, hogy a Radlinského utcai csarnok tele volt tele tele, gondolom, kétezer ember tolongott ott. Hirtelen hárman álltunk előttük, és volt valami bölcs és frappáns mondanivalónk. Őrült helyzet.

Ezt követően mindennap órákig együtt ültünk és vitatkoztunk, sztrájkbizottságot hoztunk létre, végül kapcsolatot alakítottunk ki a Színművészeti Akadémia hallgatói mozgalmával. Elkezdtünk rendszeresen járni oda, és onnan a legfrissebb információkat és nyilatkozatokat hordozni.

Mi tulajdonképpen spontán módon lettünk vezetők, nem volt idő néhány választásra, és senki más még a kezdetektől sem állt fel rá. Reggeltől estig repültünk, a karon szerveztük az életet, Prágába szaladtunk találkozókra, meglep, hogy fizikailag sikerült. Ma egyesülnek azok az idők egyes napjai és eseményei.

Amit a forradalomról mondott, az az Építőmérnöki Kar dékánja volt, aki kommunista volt?

Szeszély volt, hihetetlenül agresszív ember. Megfenyegetett minket. Felhívtál a folyosón és