műhely

Soha életemben nem jártam az Ipeľ folyó környékén, de a múlt hét óta ez a folyó és környéke örökre bevésődött az emlékezetembe. Kanyargós útjai és erdős völgyei számomra egyre szebbnek tűnnek, bár a ködbe merült múlt szerda nem így nézett ki…

Hat óra van, és öten, vastag kabátban állunk egyetemi épületünk előtt és várunk ... Ezt a hatalmas épületet, amelyet Selye János híres osztrák-magyar származású orvosról neveztek el, még soha nem fertőzött meg ilyen sötét - legalábbis nekem nem. Furcsa érzésem van, amikor legalább harmadszor nézek rá, és elképzelem, mi vár rám ma. Egyikünk sem képes megjósolni semmi reálisat, csak mosolyogunk egymásra és várunk ... Megvárjuk, amíg megérkezik a kisbuszunk, majd kalandos útnak indulhatunk Šiahig és Ipeľský Sokolecig. Szerdán ez a két hely számomra még teljesen idegen volt, és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a szívemre nőnek.

A kisbusz kicsit késik, már azon gondolkodom, hogy ki kellett volna nyomtatnunk a térképet a gömbből a sofőrrel, hogy biztosan eltalálja a sah-t, amikor nem jelent meg időben. Egy idő után megtudjuk, hogy az Istennek szóló dicséret már megtalálta az utat hozzánk, még a Modern Filológiai Tanszék szeretett professzorunkkal is, aki képes megszervezni és felszerelni a világ minden dolgát, annak ellenére, hogy ő maga is gyakran elfoglalt. Sokszor magunkkal vesszük az osztályban, mivel nekünk, leendő tanároknak olyan módon kell tanítanunk, hogy motiváljuk a gyerekeket és a tizenéveseket, és ugyanakkor magunk sem veszítjük el a motivációt, az illúziókat, amikor arra gondolunk, hogy milyen kicsiek a tanáraink értékelik. És most nem csak a silány fizetési feltételekre gondolok, hanem főleg arra, hogy ezt a szakmát milyen kicsinek tartják vonzónak a mai körülmények között. Manapság, amikor a fiatalok a jövőbeni szakmákat választják, ugratják egymást, hogy csak öngyilkos merénylők indulnak tanári pályán. Már nem akarják inteni őket az órákon, nem akarnak energiát pazarolni azokra a gyerekekre, akiknek a szüleinek sajnos nincs elég idejük, és az utca nevezi őket, jobb esetben a tévére. Már nem akarnak álmatlan éjszakákat tölteni diktálások vagy végtelen stílusmunkák miatt ...

És a nap lezárása? Minden fejben zajlik, minden csatát fejben nyernek, ezért előbb mindig meg kell változtatnia a szemléletét, hogy mások később a szemével láthassák. Hidd el, megéri!

Kívánok mindenkinek, leendő tanároknak, hogy egyszer csak a szememmel lássanak!