Kaptam egy feladatot, beírtam a billentyűzetre, és egyetlen elérhető alkalmazás sem segíthet, a levelet postára kellett vinnem. A lezárt borítékot könnyen kézbesíteni akarták a kézzel írt címre.
Nagyon féltem az ötlettől, mert a postán biztosan tele van, határozottan valamivel többet, mint azt elképzelni tudom. Próbáltam így elkerülni, gondoltam, hogy csak bedobom a levelet a postaládába, és ott pecsétet rajzolok, mert talán nem fogják megtudni. Az insit kép biztosan elvarázsolhat mindenkit. Nem találtam otthon semmi jelet. Csak a régi van a gyűjteményemben, már nem érvényes, kék Mauritius és hasonlók. Az erkélyen galambot is el akartam fogni, hadd segítsen. De a galamb félénk lény, elrepül, amikor csak állást foglal.
Két napig készítettem ételt, horgászszéket, felfújható, borotvahabot, borotvapengét és néhány könyvet, hogy számomra a postára várás minél kellemesebb legyen. Csomagoltam hét kártyát és egy memóriakártyát, mert a tömegben mindig találok lelki társat. Otthon megöntöztem mindhárom virágot, becsuktam az ablakokat, elzártam a vizet, bekapcsoltam az eszt, és visszaszolgáltattam a szomszédnak a napernyőt.
De a postán senki sem volt. A sok emberről szóló spontán elképzelésem megzavart, az üres levelezési hely nem jelenik meg az ötletadatbázisomban. Nem tudtam, mit tegyek, úgy tűnt, hogy aznap kizárt a cél elérésének folyamata. Helló, szeretném elküldeni ezt a levelet. - mondtam az ablakon kívüli hölgynek, amikor végre kijöttem és legyőztem a nem létező akadályokat. Mosolygott, és megtette, ami szükséges.
Miért nincs itt senki, senki sem vár? - kérdeztem remegő hangon, mert még soha nem tapasztaltam ilyet. A hölgy rám nézett, de előtte biztosan jobbra és balra is. Tudod, szerencséd van, nagyon szerencsés vagy. - suttogta nyugodtan.