A független Szlovákia, egy játékos gyermek, állítólag veleszületett hibával: kollektív bűnösséggel jött a világra. "Meg kell szüntetni a kollektív bűnösségen alapuló megkülönböztetést!" - kiáltották néhányan annak kezdetén, és a mai napig folytatják. A fiatal állam ismerte az önjelölt gyermekorvosait, és nem lepődhetett meg. De nemcsak a pajzs felállítására volt szükség, hanem arra is, hogy megmutassa a világnak, hogy a pajzs tiszta.

oktatása

Az Európa Tanács (RE) zavart minket a legjobban, bár mások szlovákellenes átokkal látták el. Az első figyelmeztetés Strasbourgban 1993 januárjában történt, amikor a Miniszteri Bizottság megvizsgálta a Szlovák Köztársaság kérelmét az Európai Tanácsba való felvételre. Déli szomszédunk számára úgy tűnt, hogy az újonnan elfogadott szlovák alkotmány a kisebbségeket belső fenyegetésnek tekinti az állam számára, és nem hagyta ki az alkalmat, hogy megossza aggályait.

Az RB Parlamenti Közgyűlése júniusban felhívta az 1. sz. 175 (1993) szlovák hatóságok, hogy töröljék a jogszabályokból minden olyan törvényt és rendeletet, amely csoportok vagy etnikai nemzeti közösségek megkülönböztetésének elemeit tartalmazza, különös tekintettel a "kollektív bűnösségre". A folyosó nyelvén ezek az úgynevezett Beneš-dekrétumok voltak, amelyeket azonban a csehszlovák elnök és nem a szlovák hatóságok adtak ki. Érdekes, hogy a Cseh Köztársaságnak nem kellett visszavonnia az ilyen rendeleteket, sem a Csehszlovák Szocialista Köztársaság előtt, amely 1991-ben a RE.

1993. június 30-án ideges légkörben a Szlovák Köztársaság egy strasbourgi székhelyű testület tagja lett. Déli szomszédunk tartózkodott, ezért a kontinensen ő volt az egyetlen, aki nem támogatta tagságunkat. Kár ez a gesztus, de talán máris lapozgattunk, és ma szomszédos kapcsolataink olyan békések és konstruktívak, mint valaha. Senkitől sem kell elnézést kérnünk a jogrendünkért és a nemzeti kisebbségekhez való hozzáférésünkért. Strasbourg pedig nevelésével kétféle módon segítette Szlovákiát: megalapozott kritikával nyitotta meg előttünk a szemünket, és önreflexióra ösztönzött, kritikánkkal pedig erősítette éberségünket és nemzetközi önbizalmunkat.

A szlovákiai strasbourgi történetek még korántsem értek véget, de már nem vagyunk az Európa Tanácsban stresszes hallgatói helyzetben a tábla előtt. Ez alapvető változás, bár még az állami önbizalom mellett sem szerencsés eltúlozni.