Bizalom

Ima

Tanúvallomások

  • Szerkesztőség
  • 2020.9.21
  • 2 960 látogató

"Helló, úgy döntöttem, hogy írok pár szót a terhességemről, az őt kísérő problémákról és arról, hogy Isten hogyan segített nekünk. Ha más, hasonló helyzetben lévő terhes nőknek is segítene, akkor betöltené célját. ”Zuzka olvasónk tanúvallomását közöljük.

mondták

"Gyertek ide, hallgassátok meg Isten minden imádóját, elmondom, milyen nagyszerű dolgokat tett velem. "

Nemrég találkoztam a Bibliában ezzel a zsoltárral, amelyet korábban már ezerszer elolvastak, és végül elgondolkodtatott, hogy mit is olvasok. Olyan emberek jutottak eszembe, akik keresztény rendezvényeken másoknak mesélnek életük csodáiról. A többiek visszafojtott lélegzettel hallgatnak, és az elbeszélő végén hatalmas tapssal jutalmazzák.

Elkezdtem azon gondolkodni, mit mondanék annak helyett, aki tanúskodik Istennek, hogy egyáltalán érdemes-e említést tenni az életemben előforduló helyzetekről. Mivel életem legújabb eseményei a szülésről szólnak, igyekeztem emlékezni erre az időszakra és a 9 hónapos várakozás időszakára.

A férjemmel körülbelül fél éve vagyunk velünk, amikor megkaptuk az áhított hírt, hogy hamarosan növekedni fogunk. Örömünk olyan nagy volt, hogy nem titkoltunk el senki elől semmit, és talán csak azok ismerték a terhességemet, akiket nem ismertünk. A kezdetektől fogva egész nap terhesség alatt "szenvedtem" és étvágytalanságban szenvedtem, ami szintén súlyom jelentős csökkenéséhez vezetett, de mégis boldogok voltunk, ha szülők lettünk. Amikor végül visszatért az étvágyam, és az orvosom elkezdett élvezni, váratlan fordulat következett be. Erősen vérezni kezdtem. Az akkor minket kísérő félelem és fájdalom valahogy megakadályozta bennünket abban, hogy Istenben bízzunk, és a babánk elvesztésének gondolata sajnálta, hogy miért vitte el a babánk.

Remegtem és sírtam egészen a kórházig, a férjem akkor megszegte az összes közlekedési szabályt. Könnyeim közepette csak annyit tudtam mondani: "Kérem, Istenem, nem." Tudom, hogy abban az időben a hozzám legközelebb állók imája kísérte, akik megtudták, mi történt. Isten irgalmának vasárnapja volt. Miután megérkeztek a kórházba, az orvosok megpróbálták megállítani a vérzést és megmenteni a babánkat. Azt mondták, hogy 95% -ban biztos, hogy ennyi vért fog kiszorítani a csecsemő, de valami csoda folytán ez nem történt meg. Ma elmondhatom, hogy egy irgalmas Isten megmentette.

A kórházi tartózkodásom után az orvosok szorosabban figyeltek engem, és terhességemet kockázatosnak nevezték. Van egy olyan érzésem, hogy minden utánkövetésnél új bonyodalmak jelentkeztek. Mintha minden alkalommal, amikor levegőt vettünk, újabb bizalompróba jött. A vizsgáló orvos állandóan azt javasolta, hogy keressünk fel egy megyei városban egy speciális munkahelyet, ahol a magzatvízemet bevihetik, hogy megerősítsék vagy cáfolják, hogy a csecsemő Down-szindrómában születik-e.

Lehet, hogy az orvosok nincsenek tisztában ezzel, de ezzel "inkább menjenek" és "biztosan" annyira megijesszék a nőket! És ezeknek a teszteknek az eredményei soha nem 100% -ban igazak. Sok nő azonban, még a körülöttem élőktől is, engedett az orvosok félelmének és nyomásának a gyermekvállalás miatt. Nem mondom, hogy nem féltem, a férjemmel gyakran sírással vettük át, de születendő gyermekünk életét mindig megpróbáltuk átadni Istennek. Az ajánlás ellenére elutasítottuk ezt az "önkéntes" vizsgálatot. Úgy döntöttünk, hogy ha a teszt eredményei is rosszak, megtartjuk a babát. Akkor miért aggódna ezentúl? Végül is gyermekünk egészségét Istenre bíztuk. Azt hiszem, ezek a megpróbáltatások vezettek minket közelebb hozzá.

Az egyik másik bemutató alkalmával a seb újra jött. Az ultrahang orvos egy magzatviszt látott a babánál. Mivel még soha nem hallottunk róla, elgondolkodtunk azon, hogy mi az, és hogy a babát veszélyezteti-e. Megtudtuk, hogy egyik végtagja elveszhet, ha összekuszálódik abban a sávban.

Most visszatekintve rám, terhességem tele volt negatív hírekkel az orvosoktól, akiken folyamatosan gondolkodtam és sírtam. Nos, valahogy figyelmen kívül hagytam, hogy tele volt Isten áldásával. Minden rossz hír után, amelyet megtudtunk, a férjemmel imádkoztunk és megpróbáltunk (bár nem volt egyszerre könnyű) jobban bízni Istenben. Azt mondtuk magunknak, ha a gyerek már elsajátított ezt vagy azt, akkor képes lesz erre is. És megtette. Isten megerősítette.

A szülésnek hitünk betetőzése kellett, hogy legyen. Mint elsőszülött nő, aki nem tudja, mire számíthat, féltem a félelmektől az összehúzódások során. De akkor még Isten sem okozott csalódást. A szülés körülbelül 10 perces expressz volt, amelynek végén végre megismerkedtünk szerelmünkkel. Él és virul. Minden fogantyúval és lábbal. Down-szindróma nélkül. Normál újszülött súlyával és hosszával. Az orvosok egyik állítását sem erősítették meg.

Bár a tudomány és a technika fejlődött, Isten az, akinek mindig az utolsó szava van.

"Nagyságos legyen az Isten, mert nem utasította el imámat és nem vette el irgalmát" (Zsolt 66).
És nem utasítja el egyikünk imáját sem. Ha Istennek van terve az emberrel kapcsolatban ezen a világon, akkor megmenti őt. A kis megmentett fiunk pedig a harcos nevét viseli.