Nem a környezet, az egymás iránt érdeklődő tárgyak…

napló

Egy szoba valahol a sarokban, nagy tükörrel. A padlótól az alakjának magasságáig pontosan azt akarta. Az ő sarka, mondja neki, ott van minden, amire szüksége van. Majdnem két éve, még mindig a letöltésekre gondol. Ez volt a munka, ő már a dolgok ásásáról álmodozott. Jobb, ha később jött.

Szobáról szobára mozgott a lakásban, és élvezte az érzést. Remek, nagyszerű hölgynek érezte magát. Hirtelen. Kicstől sokkal nagyobbig ilyen volt az útjuk. - Remek, fejlődtünk - mondta Ivo. Voltak idők, fokozatosan megfordult az új lakásuk, megszokták. Annak érdekében, hogy ne, gyorsan megszokja a jobbat.

Áll és néz. Nem a környékre, önmagadra nézve, a melle érdekli. Mindig rájuk támaszkodott, a tanács dicséretet kapott az ellenkező nem részéről. Mell, van egy koncentrált nőiesség, és Ivo értékelni tudja. Szereti, és a szelíd kezek örömet szerezhetnek neki. "Neked szépek" - szavait csak neki szentelték. A megfelelő srác, értékeli azt, ami otthon van.

De ez az alapoktól kezdve gyorsan változott. Már nemcsak ő. Megmozdul, egy kényelmes székre költözik. Meghajol, apró csomót vesz a karjába. Gyerek, kicsinyes, ártatlan. A szócsövek úgy nyílnak ki, mintha valamit keresnének. Ül, melltartó a háttámlán. A szeme a jobb mellére esik, kiöntik, még csöpög is. Anyatej, a fülében hangzik, annyira bedörzsölték a szülészeti kórházba. - Fontos a gyermek számára - ismételte a kövér nővér újra és újra, mintha a világ minden bölcsességét megette volna.

Mormolás, a gyermek úgy beszél, mintha emlékeztetnék rá. Hátradől, szorosan a melléhez teszi. Megpróbálja. Nem tart sokáig, érzi az érintést, megszívja a mellbimbót. Ha csak, apró ujjai megérintették. Olyan csodálatosan finomak, amit még soha nem érzett. Furcsa, mintha kezdett volna tetszeni neki, csak közte és a kicsi között volt.