A mai napra kedvenc szerzőnk, Hermann Hesse versét választottam.

vasárnapra

Csak én, elhagyott
végtelen csillag ragyog éjszaka,
egy kőkút varázsdalnak hangzik számomra,
csak tiszteletemre, elhagyva,
színes hangokat rajzolnak
kóbor felhők a mező felett, mint furcsa álmok.
Nem kaptam házat vagy erdőt,
se föld, se körzet, se kézművesség.
Én csak azt birtokolom, ami senkinek nincs,
az enyém ordító szarvas a fák függönye mögött
akár az örökké termékeny tenger,
az enyém is a gyerekek csicsergésének madara,
az este szerelmeseinek könnyei és dala.
Az enyémek az istenek templomai, hozzám tartoznak
és egy átalakított liget mellett.
De világos is
a jövő mennyei boltozata az otthonom:
A vágy szárnyán töltött idő a lélek rohan előre
nézz a boldog emberiség jövőjébe,
szeretni, amely legyőzi a törvényt,
a nemzet nemzet iránti szeretetére.
És találkozom mindazokkal, nemesek itt újra megváltoztak:
paraszt, király, kereskedő, kemény halászcsalád,
pásztor és kertész, mind
örömmel szenteli a jövő ünnepét.
Csak a költő hiányzik,
a mely egyesíti a látottat,
ő, megkövesedett kereső,
ő, az emberi vágy sápadt képe és hordozója,
akinek jövője és az álmok utáni világ valóra válik
már nincs szüksége. Ezek elhalványulnak
koszorúkat rúg a sírjára,
az emléke eltemetve.