Mindenkinek azt kívánom, hogy ne kelljen energiáját és idejét tölteni a szomszédsági vitákra, hogy elegen van abból, amit el kell fogadnia, hogy a való élet folyamatosan oldja meg a konfliktusokat.
Egy online ünnepi elmélkedést kértek tőlem a Rotary Frýdek-Místek klubtól, amely békét teremtene a hallgatóknak. Bizonytalan feladat. Ismét összefoglaltam azokat az ötleteket, amelyek 2020-hoz kapcsolódtak.
Az év a változás elvárásaival kezdődött. Remény volt a légkörben.
Az év véget ér - és sok csalódásnak lehetünk tanúi. Félelem és bizonytalanság érzése. "Bűnösöket" és "védőket" keresnek.
Ez a csodás szó klassz. De mit jelent ma ez a szó? A teljes asztalok a gyermekekkel szemben a Lesbos-i Moria táborban? Demokráciánk és a politika élén megbomlott személyiségek?
Idén november 17-én azon a téren, ahol a 89. évben álltunk a lelátón, és felszólítottunk a szabadságra, az emberek arcába néztem, és sötét tömeget láttam.
A holokauszt gyermekeként érzékenységem alakult ki az erőszak kockázatával szemben. Egész életemben a párbeszéd rajongójaként keresem a módját, hogy más véleményű emberekkel beszéljek, és igen - még az ellenséggel is.
Azonban hol van bizonytalan időkben az a határvonal, amely mögött az erőszak kitör, és hol van a párbeszéd határa, amikor nem szemtől szembe fut, hanem a közösségi hálózatok névtelen terében?!
És akkor vannak olyan kérdések, amelyeket egy generáció férfiként felteszek magamnak, hogy távozzak. Milyen pályát hagyunk és kinek adjuk át a stafétabotot? És ahol az ujjal mutatunk a jövő felé?
Én így látom: A világ mindenki számára egy. A globalizáció nem ideológia, hanem a jelen ténye. A vallások és a politikai meggyőződések közötti kerítések tele vannak nagy feszültségekkel - beavatkoznak. A peremvidéki emberek a lelkiismeretünk - ők is mi vagyunk. A gombaesés idegesítő, de tanulságos. A negatív érzelmek jó marketingkártyák, de megnyitják az ajtót a semmibe. A jövőnek nőarca van.
Arcunkon a leplet sok maszk levette.