Tegnap egy pillanatra tavaszt éreztem a levegőben. Igazán! A villogó képernyő mögött töltött újabb nap után, az első telefonhívás után végül hazamentem. Amikor kinyitottam a kocsi ajtaját, az orromba csapott. Valahonnan a világűrből, ahol ismerik a jövőnket, jelet küldtek nekem: „. tarts ki hamarosan. "Nem szeretem a telet, mert magányos, nem szeretem a korai sötétséget, mert szomorú. Az emberek egyre komorabbak, undorítóbbak önmaguk és a környezetük iránt. Jelentések vannak halálról, madárinfluenzáról, dühös muszlimokról, leeső tetőkről vagy kormányokról, és minden oldalról megerőszakolták a nőket. Az utóbbi idők talán legboldogabb híre a blavai fagyasztott buszok és az oroszországi fagyasztott vodka.
Hogy a depresszió ne legyen kicsi, úgy döntöttem, hogy lefogyok. Az utóbbi időben életem egyetlen fénye volt - ez a hűtőszekrényben volt. Tehát most nem eszem őszintén, többé-kevésbé őszintén edzek és természetesen többet is szerzek. Minden bizonnyal a tél miatt. De tegnap az a kis pillanat az orromban.
Olyan volt, mint amikor a fű életre kel, először szagolsz, és csak később látod a zöldet. A szagnak ott semmi köze nem volt, egy hónappal korábban jött a kelleténél, és nem volt elég. Alig nekem, sőt egy pillanatra is.
De megértettem. Így érzik a remény illatát. A remény, hogy a hatalmas lény, nevezzük úgy, ahogy akarja, nem ad nekünk. Meg kell fenyegetnie minket, mert olyan életet élünk, amely árthat nekünk, annak és az egész világnak. Ezért küld háborúkat, influenzát és kormányokat ránk. Csak azért, hogy megmentse az életét. Ez a küldetése.
Ezért azonnal úgy döntöttem, hogy elmegyek ahelyett, hogy olyan kerékpárral tornáznék, amelynek nincs ülése. Részben azért is döntöttem úgy, hogy így teszek, mert az elmúlt három napban két ilyen biciklit eltörtem, és már nincs mit közlekednem. Valójában nem is tudom, miért írom ide ezt, talán azért, hogy megtudjam, a tavasz illata rád is bejött-e.