A korábbi blogokban tárgyalt első két életkérdés után ma foglalkozom az utolsóval: "Tele vagyok?"
Ami viszont a legrosszabb, hogy ha el is érjük azt, amire vágyunk, elégedetlenségünk nem szűnik meg, és ez csak megerősíti, hogy az íze az étellel együtt növekszik. Tehát akkor is, ha mindent kielégítünk, amire már régóta vágytunk, nem jön el az elégedettség, növekszik a kapzsiság, még mindig nincs elég, továbbra is dühösek vagyunk és állandóan boldogtalanok vagyunk. Olyan, mintha csodával határos módon vonzanánk azokat a helyzeteket, ahol látjuk, hogyan jöttünk össze. A boltban egy másik részesül előnyben, az étteremben másoknak nagyobb az arányuk, a szállodában a barátok kaptak nagyobb szobát. Természetesen ostobaság, hogy ez mindig így legyen, de egy telítetlen ember figyelme nem képes felfogni, hogy mire van elég és mit csinál jól, de mégis felhívja a figyelmet arra, hogy kevés.
Ezt a kapzsiságunkat és kapzsiságunkat nagymértékben támogatja a fogyasztási gazdasági társadalom fejlődése. Egyre több képet kínál számunkra arról, hogy mire van szükségünk boldognak és jóllakottnak. Ez az érzés azonban a felszínre kerülő érzés, mert minden új gyorsan ránk néz, és a belső elégedetlenség újra kiváltja riasztását, és visszavesz minket rossz hangulatba és összehasonlításba.
Hogyan lehet kilépni ebből az őrült programból? Mindig azt mondom, hogy az, hogy mi pusztít el bennünket az életben, emberenként eltér. Elég, ha valaki körülnéz, és rájön, milyen jól van. Valakinek látnia kell valaki más életének valóban tragikus eseményeit, valakinek pedig át kell élnie a saját személyes veszteségét, hogy át tudja értékelni, mi is zajlik benne valójában, és mi kényszeríti folyamatosan haragudni és üldözni. Valakinek órákra van szüksége terápiára, valakinek partnerre van szüksége, aki megmutatja neki a világ másik oldalát, és valakinek tényleg mindent el kell veszítenie, hogy rájöjjön, mi érdekli őt igazán az életben.
Mindig azt mondom, hogy agyunk és racionális felfogásunk egész életében tanítható, és életének bármely szakaszában megállhat, gondolkodhat és elkezdhet változtatásokat életében. Saját tapasztalatból tudom, hogy ideális, ha valaki támogat, aki ezen átesett és megértette emberi gyengeségünket.
Ezt egy valahol elolvasott történettel fejezem be. Az egyik faluban volt egy öregasszony, aki minden reggel egy marék száraz babot tett a zsebébe, amikor felöltözött. A nap folyamán minden kellemes vagy szép apróságért egyik babot a másik zsebébe költöztette. A hitvallása az volt, hogy ha este egyetlen babot is találtak a szemközti zsebben, ez a nap nem veszett el.
Kívánom, hogy minden egyes nap megtalálja ezeket a gyönyörű képzeletbeli babokat a zsebében.